A varázsgömb

A TANÉV VÉGE

Nem jutott eszébe semmi. Egyszerűen semmi. Csak állt és földbe gyökerezett a lába. Tudta, hogy megtörténtek az események, és azt is tudta, hogy hiába mondaná el bárkinek is, nem hinnének neki. Alig éjfél múlt. A kétszintes házuk előtt a gyepet megvilágította a hold. Ösztönösen az égre nézett: ”holdtölte…”-motyogta. Aztán felment a lépcsőn, bevánszorgott szobájába, és lehuppant ágyába. Nyomban elaludt.
Bart idén márciusban töltötte a tizenhetet. Félig gyerek, félig felnőtt. Haja barna, göndör fürtjei ide- oda himbálódznak fején, ha mozgásban van. Kreolbőrű fiú, termete tökéletes. Egyedüli gyerek a családban. Szülei elfoglalt emberek, mindkettő ügyvéd. Bart semmiben nem szenvedett hiányt… hacsak abban nem, hogy szülei kevés időt töltöttek vele. Sokszor magányosnak érezte magát.
Reggel az óra éles csörgése verte fel álmából. Nem, ez nem is csörgés! Ez fülsiketítő, dobhártyaszaggató, szívébe nyilalló sípszó! A párnát fejére szorította, és tapogatózott közben az óra irányába. Egy hangos csörrenés jelezte, hogy célhoz ért, hiszen az a földön landolt. ”A vakáció előtti utolsó nap”- jutott eszébe, és ettől jobb kedvre derült. -Végre! Végre! – ujjongott.
Miután jól kinyújtózott, kicsoszogott a fürdőbe. Tudta, hogy ilyenkor már üres a ház, hiszen szülei munkába mentek, Rose asszony hetente csak kétszer jön takarítani. Álmos szemekkel nézett a tükörbe. Látta a fáradt, nyúzott arcát. Aztán egyszerre elállt a lélegzete, mert a tükörben újra megjelent ő… vagy AZ… vagy… Hátrébb lépett ösztönösen, de ekkor, mintha valakinek a lábára taposott volna… Megfordult, és szemtől szemben találta magát vele. Falfehérré vált az arca, kérdezte volna, hogy: „Mit akarsz tőlem?”- de egyetlenegy hang sem jött ki a száján. AZ a vállára tette fagyos, csontos ujjait, amitől végigfutott rajta a hideg.

– Még visszajövök!- sziszegte alig érthetően, de szája nem mozdult. Másodperc töredéke alatt odalett.
Bart nem is félelmet érzett, inkább a halál közeledtét. Fájt minden lélegzetvétele, homlokán, arcán veríték futott végig. Hidegrázás gyötörte, és remegtek lábai. Ajkai kiszáradtak. A vízcsaphoz nyúlt, s a vízsugár alá tartotta kezét. Arcát meglocsolta, aztán a nyakát, végül a mosdókagylónak támaszkodott, és mély lélegzetet vett. Igyekezett nem esni össze, nem elájulni… hiszen… hiszen ma van az utolsó iskolai nap…
Bristolban kiváltságos helyzetnek számít, ha nem kell sokáig gyalogolni az iskoláig, neki szerencséje volt ezzel, pár utcasarokra volt a suli, az utat gyalog tette meg mindig. Most is. Csak most alig tudott lépkedni. Iszonyatosan fájt a feje.
Az osztályban a szokásos zaj fogadta, sőt ma még inkább feldobódott hangulat uralkodott. Bart nem akarta, hogy társai észrevegyék rajta az események keltette változást, próbált vidámnak látszani. Ügyesen álcázta feszültségét, viszont padtársa, Inga előtt nem maradhatott titokban állapota.
– Mi történt veled, Bart? Sápadtnak látszol.
– Semmi bajom… -válaszolt a fiú félvállról.
– Bart… -erősködött a lány.
– Semmi bajom! – szólt rá a fiú.
– Csak azt akartam mondani,- folytatta – hogy sajnálom, ami a múltkor történt. Végtelenül sajnálom.
– Valóban?- szúrós szemekkel nézett rá Bart.
Inga érezte a helyzet feszültségét, de mindenképp szerette volna társa tudomására hozni a történteket.
– Hiszek neked…
A fiú majd kiejtette kezéből a tízórais dobozát.
– Nálam is volt…-tette hozzá a lány.
Mire szóhoz jutott volna Bart, belépett az osztályfőnök, és valamelyest elült a zaj. Hirtelen káosszá vált a feje. Úgy egy hónapja mesélt pár dolgot Ingának, de ő egyszerűen kinevette. Pedig nagyon remélte a fiú, hogy nem él vissza bizalmával.
Inga szimpatikus teremtés volt. Apja kínai, anyja perui indián. Ezt már akkor elárulta neki, amikor padtársak lettek két évvel ezelőtt. Az alacsony termetű, olajbarna bőrű lány, mandulavágású szemeivel, fekete, sima, vállig érő hajjal, kihívó egzotikumnak számított.
Amikor ebbe az iskolába került, egyedül neki nem volt padtársa… na, meg Bartnak, aki aznap utolsó percben futott be az osztályba, és már mindenki kettesével helyezkedett el. Végigkémlelte az osztályt, kereste tekintetével Nicket, a barátját, de ő már Lola mellett ült, akinek a szívét hódítgatta. Inga bizonytalan kényelmetlenséggel feszengett egyedül. A fiú, látva az üres helyet, odament, és illedelmesen szólt:
– Melléd telepedhetek?
– Hát persze…-mondta a lány és innentől kezdődött az ismerkedés.
Bart egyáltalán nem figyelt az osztályfőnökre, csak peregtek gondolatai fejében, és fogalma sem volt, mi történik vele és körülötte. Fürkésző tekintettel nézett a lányra, hátha elárul valamit, de ő mereven figyelte a tanár mondatait, amelyek a tanév kiértékeléséről szóltak. A fiú most már kicsit nyugodtabbá vált, hiszen nem kell hülyének éreznie magát, amiért fantasyba illő eseményeket élt át. Ugyanakkor forrt benne a kíváncsiság, hogy ugyanaz történt-e barátnőjével, ami vele, ugyanazt látta-e, amit ő… vagy egyáltalán mit látott?
Hosszú, kőkemény percek követték egymást, és sehogyan sem álltak össze órává. Milliószor nézett órájára, kimondhatatlanul várta, hogy utoljára kicsengessenek… Aztán valahogy megszólalt a megváltó hang… Ujjongva álltak fel a diákok, és érezték, tudták, hogy a nagyvakáció most már visszavonhatatlanul elérkezett.
– Inga!- fogta meg a lány karját – Mondd, mi történt?
– Csak ne olyan hevesen!- suttogta a lány.
– Gyere be a bisztróba, kérlek!
Az iskolával szemben állt a helyiség, általában a diákok ide rohantak be egy-egy üdítőért, vagy szendvicsért szünetekben. A sarokban egy jó kis zugot pillantott meg a lány, egyenesen arra tartott. Alig lézengtek páran odabent, mindenki eloldalgott valamerre.
Inga elhelyezkedett a kerek asztalnál, a fiú hozott két Coca Colat a kezében. Mosolyogva néztek egymásra, kicsit felengedett a feszengésük, amelyet társaik előtt éreztek.
– Nos, elmondod?
– Persze… Hétfőn történt, csak nem meséltem róla.
– De miért nem?
– Mert teljesen összezavarodtam… és féltem… és…
– Mondd már! Folytasd!
– A fürdőben voltam, aztán megjelent egy félelmetes kép a tükörben. Hátrébb léptem, és Ő megfogta vállamat. Azt sziszegte: – visszajövök még.
– Ma reggel ugyanez történt velem is -mondta elhűlten Bart. – Úristen! Mi a franc ez az egész?
– Még most is borsódzik a hátam, ha rágondolok…- folytatta halkan a lány.
– Tudom…- megérintette kezét, mintegy együttérzést tanúsítva.
– Vajon ki ő, és mit akar?
– Ez jó kérdés, Inga. Először, amikor egy hónappal ezelőtt az idegenről meséltem, aki az ágyam szélén ült, aztán felszívódott, nem hittél nekem.
– Sajnálom, Bart… De ugye te sem hittél volna el egy ilyen abszurd mesét nekem?
– Nem… Tényleg nem…
Mélyet sóhajtott a fiú gondterhelten, és beletúrta mindkét kezét göndör fürtjeibe.
– Bárcsak tudnám, ki ő, és mit akar.
– Ezt én is szeretném tudni…
-Miért mondta mindkettőnknek, hogy visszajön?- folytatta gondolatsorát a lány, és belekortyolt italába.
– Valamilyen célja van velünk. Ez kétségtelen.
– Meg kell tudnunk, mit akar!
Poharát szájához emelte és kiitta tartalmát.
– Mennem kell, ne haragudj! Vár anya. Tudod, ma szabadnapos, és szeretnék kis időt tölteni vele.
– Rendben, Inga. Én is megyek. Ha van valami, hívj, vagy küldj sms – t! Vigyázz magadra!
– Te is! Még látjuk egymást.
Felállt a lány, és kifelé sietett. Bart elnézte karcsú testét, formás alkatát.
„Nem semmi.”- gondolta, és tovább iszogatott.
Már épp menni készült, amikor barátja, Nick lépett be a helyiségbe. Nevetett, és egyenesen felé tartott.
– Szia, haver! Egyedül iszol, mint az ökrök?- veregette meg a vállát.
– Szia!- felelt, mosolyt erőltetve arcára.
– Mit szólsz, Bart? Itt a vakáció, szórakozások, bulizások ideje. A szüleim Floridába utaznak, nekem pedig kedvem volna ellátogatni a Ceylon szigetekre.
– Te megőrültél!
– Semmi sem az, aminek látszik… sőt… ezen túlmenően… szeretnélek magammal vinni téged is, kedves barátom, hiszen egyedül, egymagam, nem szórakoznék túl jól.
Bartnak kerekre tágult a szeme, azt se tudta, mit szóljon, de nemhogy szólni, lélegezni sem bírt.
-Lazíts, öregem! Nem nagy ügy. A szüleim fizetik a barátom útját is, hiszen tudod,
osztályelső lettem. Méghozzá, évfolyamelső, úgyhogy megígérték, oda mehetek, ahová csak akarok, és a társam útját is fizetik.
Ez már túl sok volt Bartnak mára. Nem tudta megemészteni az eseményeket.
– Azért adsz gondolkodási időt? – állt fel helyéről, és kedvesen barátjára mosolygott.
– Sokáig ne gondolkozz, mert aki ezt teszi, könnyen lemaradhat…
Már kifelé tartott, miközben válla felett motyogott inkább magának, mint Nicknek: -ugyan, miről?
Útban hazafelé csak a félelmetes idegenen járt az esze. Nem tudta, hová tegye eme titokzatosságot. Hol és mikor bukkan fel újra, és ki ő?
Otthon minden a megszokott helyén. Leült számítógépéhez, és céltalanul bolyongani kezdett az interneten. Úgy telt el a nap, hogy észre sem vette. Este megérkeztek szülei, és ilyenkor úgy érezte, hogy a ház még annál is csendesebb lesz, mint amikor ő egyedül van otthon. Szikrázott a lég a feszültségtől. Apa és anya alig váltott szót egymással, és akkor is csak a legszükségesebbeket. Külön-külön beszéltek vele, megkérdezték, hogyan telt a napja, valami gond volt-e, de ennyi. Ő már megszokta ezt a légkört, és azt is, hogy ettől nem lehet jókedvre derülni. Kicsit kirekesztettnek érezte magát. Nem voltak barátai, kivéve Nicket, na meg Ingát, ha lehet őt barátnőnek nevezni.
A vacsorához lement az ebédlőbe. Anya terített meg. Ha otthon esznek, félkész ételekből készül a menü, máskor vendéglőben vacsoráznak. Bart nagyon éhes volt már, úgyhogy nekilátott az olaszosan elkészített mártás bekebelezéséhez. Közben gondolkozott, hogy előhozakodjon-e a Nick által felkínált lehetőséggel, hisz ez is foglalkoztatta valahol, s ahogy egyre telt az idő, többet és többet gondolt rá.
– Nos, Bart, vége az iskolának…- kezdte el a beszélgetést az anyja, aki közben ügyet sem vetett az újságot böngésző férjére.
– Igen… vége van -felelt teleszájjal a fiú.
– Már beszéltem James úrral, az osztályfőnököddel – folytatta a mama.
Bart majdnem megtikkadt, nagyot nyelt, majd a pohár után nyúlt.
-Rontottál ebben az évben, fiam -mondta olyan szigorúsággal arcán, mintha tárgyaláson jelentette volna ki az életfogytiglan-t.
A papa még mindig az újság fölé hajolt. Valószínűleg részese volt a beszélgetésnek, de egyelőre nem látta értelmét beleavatkozni a mama-fia közötti párbeszédbe.
A fiú megtörölte száját, de nem nézett a mama szemébe. Pár másodpercig néma csend ült az egész helyiségen.
-Lehetséges, hogy ezt a leromlást annak a keverék lánynak köszönheted -szólt az anyja lényegre törően.
-Jaj, nem!- tiltakozott a fiú -Inga rendes lány…
-Mondtam már, fiam, hogy ne keresd a semmirevalók társaságát!
Bart és a mama egyszerre vettek mély levegőt, és a fiú nem juthatott szóhoz, ehelyett záporként pergő szóáradat zúdult a fejére:- Már megmondtam százszor, ezerszer, hogy barátkozz magadfajta emberekkel! Ott van például Nick, aki évfolyamelső. Már beszéltem az osztályfőnököddel, hogy jövőre ültessen el attól a kis fruskától! Nézd, fiam, mi érted dolgozunk. Minden a tied lesz egyszer. De hálából tisztelj bennünket, és jó hírünket ne mocskolod be senkiháziak társaságával!
Bart csak egyszer nézett az anyjára, és szólni sem bírt, látva dühtől és indulattól kivörösödő arcát, keskeny ajkait, amint még vékonyabbak lesznek, s a fogai közt kipattogó szavak súlyától mind kisebbnek és kisebbnek érezte magát.
A papa letette az újságot, és a szemüvege után nyúlt, amit nyugodt mozdulattal helyezett az asztalra.
– Most már elég, Berta! Ha valami okod akadt a veszekedésre, azt ne Barttal éreztesd!
A nőnek torkán akadt a szó. Elhűlten nézett férjére.
– Csak egyetlen tantárgyból rontott, kettőből javított. Jobb az idei eredménye a tavalyinál. Nem gondolod, hogy igazságtalan vagy?
A két szülői szempár tekintete találkozott, és szúrósan meredt egymásra.
– Én azt mondom, Bart, hogy ügyes, belevaló srác vagy, és megérdemelsz egy jutalmat. -folytatta papa – Mit szeretnél, mi legyen az?
A mama még mindig tátott szájjal, tehetetlenül állt.
Bartnak eljött az ideje. Most mindennél jobban vágyott elmenni innen, mint valaha. El-el, minél messzebbre ebből az átkozott házból.
– De Eric… -szólalt meg végre mama- Hogy teheted ezt?
– Igen, apa…-felelt a fiú- lenne egy kérésem.
Kerek szemmel nézett mindkét szülő a gyerekükre.
– Khm…khm…-köszörülte meg torkát Bart, és zavarban érezte magát, nem tudta hogyan kezdje el.
– Szóval… Nickkel terveztünk egy kirándulást…
A mama láthatóan lenyugodott, és helyet foglalt az asztalnál. Felkönyökölve leste fia szavait.
– Nick szeretne velem kirándulni, ezért meghívott.
– Ha jól tudom, Nick szülei Floridában nyaralnak…-lelkesedett az asszonyság.
– De, anya…
– Várj egy kicsit, Berta… hadd beszéljen, Bart.
– Nick a Ceylon szigeteken szeretne nyaralni, és én is vele tartanék. A költségeket Nick szülei állják…
– Értem -szólt a maga higgadtságával a papa.
– Kizárt dolog, hogy kettesben utazzatok a Ceylon szigetekre! -csattant fel a mama, aztán hozzátette:- el sem hiszem, hogy Nick felelősségteljes apja engedélyt ad erre a kirándulásra.
– Biztosan megszervezték az egészet…- szólt apa.
– Te nem vagy eszednél, Eric!
– Azonnal felhívom Nick apját, beszélek vele -azzal kirohant a szobából, táskájából előkotorta a mobilját. Kis idő múlva anya dühös hangja angyalivá halkult.
Amikor újra az ebédlőbe került, már egészen megváltozott arckifejezése. Tudta Bart, hogy nyert ügye van.
– Jól van, elmehetsz. A repülőjegyek már tényleg megvannak, de azért mi is bepótolunk az utazásba.
Apa csak bólintott, és felállt az asztaltól.
– Nem is eszel?- vakkantott férjére a nő.
– Nem. Megyek a szobámba. Jó éjt mindenkinek!
Az ajtóból még visszanézett:
– Mikor is indultok, Bart?
– Holnapután… holnapután…- sietett a válasszal a mama.
„Ennyivel is többet tudok.”- gondolta a fiú, majd ő is felállt.
– Jó éjt, anya!
– Jó éjt!- válaszolt hidegen a nő, és nekilátott vacsorájának.
Bart szívéről nagy kő esett le. Nem számított erre az incidensre, de végül is túlvan az egészen, és nemsokára barátjával a Ceylon szigetekre utazik.¬
Felment a szobájába. Most sem volt boldog, sem túlfűtött a kirándulás miatt, máskor sem, ha valami jó történik vele. Szülei mindig nem várt módon reagálnak. Szülei? Talán csak a mama. Nem is tudja, miért vannak még együtt, hiszen nincsenek egy véleményen soha. Örök talány, mi tartja össze őket…
Alighogy felöltözött pizsamájába, és a fürdő ajtóját kinyitotta, a rémséges történet jutott eszébe, ami ma reggel zajlott. Kicsit félve nézett a mosdó fölé helyezett tükörbe. Elképzelte az idegent, csontos ujjait a vállán újra érezni vélte… Ebben a pillanatban megszólalt mobilja a zsebében. Ijedtében szívéhez kapott… aztán kivette telefonját, és ösztönösen a kijelzőre nézett, hogy ismerős-e a szám. Nem volt az, de felvette.
„Ne feledd, visszajövök még…”-sziszegett egy hang, és Bartban bent rekedt a levegő. Csend, majd a monoton zúgás hallatszott. Nem, ez nem lehet igaz! Nem is tudta, mire gondoljon. Kisietett a fürdőből, majd átrohant szobájába. Leült az ágyára, és Ingát csörgette. A második jelzésre felvette a lány. Barátságosnak, és nyugodtnak tűnt a hangja, ahogy beleszólt a készülékbe.
– Figyelj, Inga… rémisztő dolgok történnek velem.
– Mesélj, Bart- szólt kicsit idegesen a lány.
-Zavarok?
– Nem, dehogy. Az ágyban vagyok már, lefeküdtem, különben olvasok.
– Felhívott…
– Ki hívott fel, Bart?
– Ő
Nem jött válasz.
-Felhívott és azt mondta, hogy visszajön… – Ott vagy, Inga?
– I- Igen, csak… nem is tudom… ez… meglepett…
– Szerinted most mit tegyek?
– Próbálj megnyugodni, feküdj le, pihenj.
– Te komolyan gondolod, hogy képes vagyok aludni?
– Inga, ne érts félre… de nem tudnál átjönni hozzám éjszakára?
A lány most már végképp zavarba jött.
– Ezt te… hogyan gondolod?
– Ne haragudj, bocsáss meg, Inga… szégyellem magam, hogy így betojtam… bocs… és jó éjt…
– Várj, ne tedd le! Ha baj van, bármikor hívhatsz! Holnap gyere el hozzánk, hogy beszéljük meg a dolgokat, rendben?
– Rendes lány vagy. Ott leszek. Szia.
– Szia.
Most nagyon szerette volna, ha valaki átöleli. Mindegy, hogy ki, csak mellette legyen. Bekapcsolta számítógépét, majd leült, és próbált partnert keresni a csevegéshez a chaten. Kiválasztott egyet, és beírta a köszönő üdvözlést.
Pár másodperc múlva a monitoron nagy betűkkel ez állt: VISSZAJÖVÖK.
Iszonyatos félelem cikázott át a fiún. Ez a valami, vagy valaki figyeli őt, tudja minden mozdulatát… az az érzése támadt, hogy EZ vagy Ő egy levegőt szív vele.
Már nem akarta zavarni Ingát, pedig nagyon szerette volna elmondani a történteket. A gépet kikapcsolta óvatosan, és elhatározta, hogy az ágy szélén fog üldögélni, és mindenre figyel, ami környezetében zajlik. A szekrényből elővette ruháit, és lassú mozdulatokkal átöltözött. A villanyt nem kapcsolta le elővigyázatosságból. Ült és figyelt, ült és figyelt… és közben összevissza gondolatok ugráltak fejében. Próbált visszaemlékezni az első eseményekre. Pár héttel ezelőtt belépett a szobájába, és egy alakot látott ágya szélén üldögélni. Még ideje sem volt megijedni, az a valami egyszerűen szétoszlott… Ezt a történetet mesélte el Ingának, aki persze, nem hitt neki. Aztán megismétlődött, és most már tudja: Inga is érintett az ügyben. Gondolkozott, hogy volt-e valami különös a mai napon és a régebb történt eset között… Talán egyszer… amikor este jött haza Nicktől, és felsietett a lépcsőn… azt hitte, a mamája járkál odabent. Tisztán hallatszott a neszezés a szobája felől… de senki nem volt otthon… szülei akkor étteremben vacsoráztak, később érkeztek haza… és nem tűnt el semmi a szobából… semmi… talán semmi.
Kezdte megszokni a csendet, és valahogy álom lopódzott szemeire… próbált ébren maradni egy ideig. De nem ment… Elnyúlt az ágyon, és elaludt. Nemsokára viszont felriadt, sötét volt a szobában, és úgy vélte, hogy egy árny suhan el előtte. Rögtön tudta, hogy valaki más kapcsolta le a villanyt. Gyorsan felugrott, és kattintott a kapcsolón. Végre fény lett, körülnézett, és megállapította, hogy minden rendben van odabent. Éjjel 3 óra volt. A síri csendet a mobilja csörgése törte meg.
Látta az Inga nevét a kijelzőn, felvette.
– Történt valami?- kérdezett ijedten.
– Igen, Bart…-hüppögött Inga.
– Mi?
– Hívtalak, meg akartam tudni, hogy jól vagy-e, mire beleszólt egy hang, és azt mondta: „Visszajövök még”…. Bart, ugye nem TE játszol velem?
– Nem, dehogy… Te azt hiszed, hogy vicces számomra ez az egész? Bepánikoltam, Inga! Ülök ruhában, virrasztok, és te azt hiszed…
– Nem hiszek semmit…
Bart hallgatott, majd a lány szólalt meg újra:
– Elmegyek hozzád. Remélem, szüleid alszanak.
– Ez veszélyes! Ne tedd!
– Már itt van a taxi, pár percen belül nálad vagyok.
A fiú mozdulni sem mert saját szobájában, csodálta, hogy barátnője éjnek idején képes eljönni hozzá. Kikecmergett, lement a lépcsőn, át a hallon, majd a főbejárati ajtót kinyitotta résnyire. Pár perc múlva tényleg megérkezett a taxi, majd csapódott az ajtó, és elsuhant. Gyors léptekkel közeledett a lány.
– Szia!
– Szia!
– Inga, te megőrültél…
– Féltelek, Bart… és nagyon félek.
A fiú szívében valami furcsa érzés kapott lángra, és valahogy másképp nézett a lányra, mint máskor… mintha kicsit átlényegült volna az osztálytársi viszony.
Csendben lépkedtek felfelé, nehogy felébredjenek a szülei.
– Foglalj helyet – mutatott a fotelra Bart.
A lány lehuppant, a fiú pedig leült a számítógép előtti székbe, és közvetlen a barátnője mellé gurult.
– Ez valami észbontó dolog…-szólalt meg a fiú. -Képzeld, még a monitoron is megjelent… -és elmesélte a történetet.
– És a mobilom? Egy kicsit elaludtam az előbb… Úristen! Ez itt van, ebben a szobában. EZ ITT VAN VELÜNK!
A lány dermedten ült, a fiú a felismeréstől kikelt képéből, és mozdulatlan maradt.
– Menjünk innen- suttogta Inga.
– Hová?
Csend. Füleltek mindketten.
– Láthatatlan- suttogott újból a lány.
Bart bólintott: – Mi a garancia, hogy nem jön velünk?
Inga óvatosan felállt, majd megfogta Bart kezét, és szemével intett, hogy kövesse.
Kisurrantak az udvarra, onnan a járdára. Egy lélek sem járt.
– Miért akartál kijönni?
– Mert már nem bírtam odabent. Gyere el hozzánk!- szólt a lány határozott kéréssel.
– Nem tehetem, mert anya balhézna, ha nem talál itthon. És különben is, mit
szólna a mamád, ha elmennék ilyenkor hozzátok?
– Hát… beszámolok mindenről neki.
– Ezt nem mondod komolyan!
– Nézd, itt valami nincs rendben, és félek a következményektől. Mi ketten veszélyben vagyunk, mert a különös…- gondolkodott, hogy milyen nevet adjon a fantomnak, akit inkább nyavalyának becézne, de a rejtélyes képességei miatt nem becsülheti annyira alá-IDEGEN nekünk megmutatta magát, és valamit akar tőlünk.
– Biztosan akar valamit, de azt hiszem, megölni nem, mert eddig már régen megtehette volna…
A mögöttük lévő bokor megzörrent, és ösztönösen ugrott a fiú karjai közé Inga. Ő pedig magához szorította. Mindkettőjükön végigfutott a forróság, talán a félelemtől, talán valami más érzés csiklandozta meg belülről őket. Hiába meresztették a szemüket, nem láttak semmit. Az égvilágon semmit.
– Nem… talán mégsem mondom el a mamának… akkor nagyon aggódna miattam, és lehet, hogy nem mehetnék el Peruba.
– Peruba?- váratlanul érte a fiút a lány mondata.
– Nem is mondtam még neked… nagynénémhez utazok vakációzni. A mamám egész évben erre a repülőjegyre spórolt. El sem hiszed, mennyire szeretném látni őket.
Jönne a mamám is, de nincs annyi pénzünk, hogy mindketten utazhassunk. Lemondott az én javamra. Még sosem voltam Peruban.
– Rég eljött onnan az anyád?
– Húsz éves korában. Itt ismerkedett meg a papával. Három éves voltam, amikor elváltak. Azóta a mamámmal élek.
Csend lett újra. Néma csend. Nem igazán tudott hozzáfűzni bármit is Bart, és nem volt hangulata elkezdeni saját életregényét.
Hajnalodott lassan, és az utcán fel-felbukkant egy-egy járókelő.
– Azt hiszem, haza megyek- szólt mosolygósan a lány.
– Köszönöm neked, hogy eljöttél. Nagyon rendes lány vagy, Inga… egyébként, én is elutazom.
– Hová?- kérdezett még mindig mosolygósan, szemlátomást örült, hogy barátja is kiruccan.
– Srí Lankára. Nickkel megyek.
– Nagyon örülök ennek!- azzal a fiú arcára lopott egy puszit.
A lány elővette mobilját, és taxit hívott.
– Inga…- megfogta kezét -Tönkrement az éjszakánk. Ha kialudtad magad, csörögj rám, kérlek. Szeretnék beszélni az idegenről veled … persze, ha lehet…
– Hogyne! Majd rád csörgök. Még úgysem jártál nálunk. Szívesen látlak.
Miután Inga elment, zsebre dugott kézzel kullogott be Bart a házba. Sehogy sem akaródzott a saját szobájában ülni, de nem húzódhatott meg máshol, mert a mama felfigyelt volna a zűrzavarra. Szóval, visszament. Átöltözött pizsamájába, majd lefeküdt. Próbált arra gondolni, hogy csak rémálom az egész, és ebből semmi nem igaz… vagy ha igaz, akkor sem lehet veszélyes, hiszen nem akar rosszat az a bizonyos lény, vagy bármi… ha gonosz szándékai vannak, már megölhette volna… Elaludt.
Későn ébredt, úgy dél körül járhatott. Újból egyedül volt otthon. Megcsörrent telefonja. Álmosan vette kézbe.
– Szia, nagyfiú! Na, hogy telik a vakáció első napja? – hallotta Nick hangját, aki mindig jókedvűen viccelődött.
– Nick… jó hírem van, megyek veled Srí Lankára.
Ő meg örömujjongásba tört ki, Bartnak távol kellett tartania telefonját a fülétől, hogy meg ne süketüljön.
– Mikor ünnepeljük ezt meg? Rögtön elmegyek hozzátok.
– Most ne, Nick. Más intézni valóm van.
– Hű, de felvágták a nyelved, barátom! Na, ugorj be hozzánk, ha lesz időd…
– Rendben, haver.
Várta Inga hívását. Felöltözött, és a fürdőbe ment. Kicsit remegett a lába, de már elhatározta, hogy keményebb lesz, mint máskor, és szembenéz az Idegennel. Ezúttal viszont nem történt semmi. Szólt a telefon, barátnője jelezte, hogy felébredt. Elindult hát gyalog, de végül úgy döntött, mégiscsak buszra száll, mert rémunalmas volt a napsütésben vánszorogni.
A lakónegyed egy túlzsúfolt útszakaszon helyezkedett el, panellakások, bérházak alkották. Nem érezte túl jól magát ebben a környezetben, a mamája mindig távol tartotta az efféle helyektől. Itt mindenféle kétes külsejű ember lakott… hát nyugtalanság járta át bensőjét.
Megtalálta Ingáék lakását a negyediken. A lépcsőházban dohos szag terjengett, a fal összevissza firkálással tarkított, az ajtók kopottak, egyszóval, a lehető leglerobbantabb állapotú hely, amit valaha is látott.
Kopogott kissé bizonytalanul. Várt, majd később újra kopogott. Valahol egy kisgyerek sírt, másik irányból csetepaté hangfoszlányai szűrődtek át az ajtón.
Végre kattant a zár, és Ingát találta magával szemben, amint bájosan mosolyog rá. Olyan gyönyörűnek, mint most, sosem látta még. Sugárzott az örömtől, arcát bearanyozta a beszűrődő fény. Kék blúzocskában, rövidnadrágban, mezítláb állt előtte. – Gyere…-tessékelte be a fiút, és a biztosítóláncot leakasztotta.
Bart feszülten lépett be. Szűk lyuk volt az előtér, ahonnan balra a konyha állt, kicsit tágasabb helyiség, jobbra egy szoba, előre egy szűk folyosó vezetett a szemben levő fürdőhöz, és egy másik szobához, amely szintén jobbra helyezkedett el. Arra jelezte az irányt a lány.
-Ez az én szobám.
Nagyon picike volt. Egy ágy, egy ruhásszekrény, egy számítógép fért el benne.
Bart csak nézett, és nem hitte, hogy vannak olyan emberek, akik ilyen körülmények közt élnek… ezen túlmenően, igazságtalannak tartotta, hogy barátnője, aki ilyen jófej, rendes, és jó tanuló lány, itt, ezen a helyen él.
Inga zavarba jött, amikor látta barátja izgatott arcát.
– Talán valami baj van?
– Nincs semmi… bocsánat.
Leült Inga ágyára.
– Nincs itthon a mamád?
– Még nincs itthon. Dolgozik. Tudod, sokat kell hajtania. Két műszakot vállalt. Korán elmegy, későn jön.
– Én is egyedül vagyok otthon egész nap… az én szüleim is dolgoznak… -próbálta közelebb vinni sorsát a lányéhoz, bár mindketten tudták, hogy két különböző világban élnek… csak az Idegen az, ami közös volt életükben.
– Sokat gondolkodtam… nem jöttem rá, miért tudatja mindkettőnkkel, hogy visszajön. Egyáltalán hol van? Hová készül? Honnan jön vissza? És mikor? -tért rá a témára a lány.
– Nem tudhatunk semmit egyelőre… Csak azt, hogy lassan hinni kezdek a sci-fi filmekben, mert a valóságban nincs ilyen… és velünk mégis megtörténik.
– Azt sem értem, hogyan képes változtatni önmagát. Egyszer tapintható… hiszen mesélted, hogy lábára léptél… máskor meg szétoszlik, akár a köd. A szobádban van, beszélt a telefonodról, bejelentkezik a számítógépeden, belép a programodba… Nem, ez teljességgel lehetetlen… Nem értem. Itt van nálam a fürdőben, azt mondja, visszajön… És miért csak nekem meg neked kell tudnunk róla?
– Bárcsak tudnám! Már várom, hogy elmehessek innen… – sóhajtott Bart. Talán örökre megszabadulunk tőle…
– Nemsokára én is megyek Peruba. Remélem, nem követ oda…-újból mosolygott Inga, és a fiú szemei rátapadtak rövid ideig.
Bart telefonja megcsörrent. Nick hívta.
– Ráérsz, jó haver?- szólt az örökösen jókedvű barát.
– Megyek már. Otthon vagy?
– Hát persze, terád várok…
– O.K. Nemsokára ott leszek.
– Bocsáss meg, Inga, mennem kell.
– Semmi baj… majd még találkozunk.
Bart felállt és kiment a szobából, aztán végighaladva a szűk folyósón, bepillantott a másik helyiségbe, aminek ajtója előzőleg csukva volt. Hirtelen megtorpant, és a nyomában lévő lányhoz fordult:
– Azt hiszem, ez az ajtó zárva volt, amikor jöttem… és most tárva van…
– Igen…-hökkent meg ő is. – Hogy van ez? Ez a mamám szobája… Gyere, nézzünk be…
Tágasabbnak látszott, de szegényesen rendezték be: egy kanapé, egy ruhásszekrény, vitrin, kopott polc, rajta TV. A falon egy gyönyörű lány arcképe függött, amelyen megakadt a fiú szeme. Sugárzott belőle a ragyogás, szemeiből mély és sokatmondó üzenet szikrázott, mosolya fenséges, haja zuhatagként omlott a vállakra, s az egész arc egy titokzatos, isteni külsőt kölcsönzött neki.
– Olyan, mint egy istennő… -suttogott, mintha csak magának mondaná.
– Ő az anyám- felelt Inga. – Mostanra megváltozott kicsit, megtörte az élet… mondd, mi történik? Itt volna az az …
– Ki ne mondd!
A lány elharapta a mondata végét.
– Talán itt van…- suttogott Bart- és azt akarja, hogy mi tudjuk ezt!
– Mit akarhat, Bart?- közelebb lépett, és megfogta a fiú kezét. Forróság futott végig rajta, és már tudta, hogy nem a félelem, hanem valami más, egy különleges érzés miatt van ez.
– Nem tudom.
– Nagyon félek.
– Gyere velem…
– Várj, felhúzom a cipőm…
Pár perc múlva már az utcán találták magukat. Kint ugyanaz a zaj, ugyanaz a tömeg, ugyanaz a fény. Nem változott semmi. De lehet, hogy mégis… csak épp nem érzékelik az emberek, hogy valaki vagy valami köztük jár.
Bartnak Nickhez kellett eljutnia, s immár magával vitte Ingát is. Lézengtek egy darabig a buszra várva.
– Nem bujkálhatunk folyton…-mondta a lány.
– Nem… nem menekülhetünk állandóan – tette hozzá barátja, és idegesen, zsebre dugott kézzel járt fel-alá.
Megjött a busz, és bepréselődtek. Alig volt levegő odabent. Szorosan egymás testéhez simultak akarva- akaratlan, és az a kimondhatatlan érzés, az a forróság újra elöntötte őket.
Miután leszálltak a buszról, az árnyékos fasor közé lopódzó szellő kellemesen simogatta arcukat. Itt már csend volt, a város másik negyede, a gazdagoké.
Nick hatalmas házban lakott szüleivel. Neki sem voltak testvérei, de sosem érezte magányosnak magát. Mindig beosztotta idejét, különböző klubokba, edzőterembe járt. Nagy volt a baráti köre, gyakran azoknál tartózkodott, úgyhogy kevés időt töltött otthon.
Bart csengetett. Inga bizonytalanul állt, félszegnek érezte magát, tudta, hogy nem illik bele a társaságba.
– Lehet, hogy Nick nem számít rám.
– Ne aggódj! Neki csak a szája nagy, de aranyból van a szíve.
A kaputelefonba beleszólt az életvidám hang:- Gyere fel, haver.
– Nem egyedül jöttem, itt van Inga is…
– Na, gyertek már, mire vártok?
A hallban hatalmas méretű szobor állt, és valószínűleg minden belépő első tekintete erre a műalkotásra esett. Félig állat, félig szörny külseje, összevont szemöldöke, meztelen felsőteste, patákban végződő lábai, ijesztően hatottak. Egyik kezében egy gömböt tartott.
-Hello…-hallatszott az üvöltő üdvözlés, és később megjelent Nick is. Megveregette barátja vállát, Ingához barátságosan fordult: – Örülök, hogy meglátogattál…
Bart még mindig a különleges szobrot kémlelte, és annak ujjaira esett tekintete. Hirtelen rossz érzése támadt… olyanok, mint az ÖVÉI…
Inga is furcsán meredt a szoborra.
-Mit bámultok olyan nagyon? Nem láttatok még ilyet? … Egyébként, mondtam már, örülök, hogy Barttal tartottál, kedves hölgyem. Gyertek, üljetek le…
A tágas helyiségen végig vonultak, majd egy szobában, inkább teremben kötöttek ki. Itt foglaltak helyet.
– Jó, hogy együtt kirándulhatunk Bart, hogy őszinte legyek, nem hittem volna …
– Mikor indulunk, barátom?
– Látom, be vagy sózva rendesen- nevetett- a repülőjegyek megvannak… nos, holnap!
– Igen? És mégis mikor akartad elárulni ezt nekem is?- kérdezett elhűlten Bart.
Nick csak megveregette vállát, aztán elmélyültek a pakolás témájába, kezdtek egészen belehevülni az utazással járó teendők megbeszélésébe. Igazán fölöslegesnek érezte magát köztük a lány.
– Figyelj, Bart… azt hiszem, jobb lesz, ha most elmegyek.
– Jaj, bocsáss meg, kis barátnőm- ugrott fel helyéről Nick- maradj csak nyugodtan. Ha gondolod, nézz szét a ház körül, hátha találsz jobb elfoglaltságot, mint hallgatni süketelésünk…
– Ne menj, még Inga, szeretnélek haza kísérni, rendben?- lépett hozzá Bart, megfogva vállait.
– Okés… akkor körbe nézek egy kicsit.
Felállt és újra kiment a hallba, valahogy vonzotta a különleges szobor… Újra megnézte félelmetes arcát, csontos, véznára faragott felsőtestét, és patás lábait… Vajon miből készítették? Végigsimította ujjait rajta, és hirtelen, mintha áramütés érte volna, elkapta kezét. Ijedten nézett az arcára, de az kifejezéstelenül durva és ijesztő maradt.
Ahogy ott körbe-körbe járt, megszólalt mobilja.
A mamája hívta fel.
– Hogy mi? … Holnap éjjel?… Ez nagyszerű, mama!…Jó…rendben…Szeretlek, anya. Este várlak!
Besietett a fiúkhoz, és alig várta, hogy elújságolja a nagy hírt:
– Holnap éjjel indulok Peruba.
– Ez nagyszerű!- állt fel a fiú, és örömében karjaiba kapta a lányt.- Már csak azért is nagyszerű, mert holnap éjjel indulunk mi is…
– Te jó ég! Nagyon jól passzol itt minden!- ujjongott Inga.
– Nos, kedves Nick barátom, holnap még beszélgetünk, most barátnőmet elkísérem, ha nem haragszol…
– Kezdek irigy lenni rátok -szólt tréfásan Nick.
Ahogy kifelé tartottak, Bart tekintete a monstrumra esett újra.
– Csak azt áruld el, miféle szörny van a házatokban?
– Ez nem szörny, ez egy démon, és csak annyit tudok róla, hogy Amerikából származik, rémisztően drága, mert olyan anyagból készült, amelyet mindmáig nem tudtak azonosítani. Egyedi, különleges darab. A papám vette egy árverésen.
– Mit tart a kezében?
– Nem tudom… talán csak valami dísz. Egyetlen lexikonban sincs feltüntetve semmiféle adat erről a szoborról.
-Nos, kedves pajtás…-nyújtott kezet Bart- a viszontlátásra, holnap.
– Viszlát… és neked kellemes kikapcsolódást Peruban! -fordult a lány felé, kezet nyújtott, és búcsúzóul puszit nyomott arcára.
– Nektek is jó kirándulást, és vigyázz a barátomra, Nick!
– Úgy lesz, ne aggódj!
Kellemesre fordult az idő, a nap lebukni készült, és lágy szellő fuvallata érződött a légben. Egy ideig kezüket lóbálva haladtak egymás mellett, saját gondolataik foglalkoztatták. Aztán Bart nem tudta, hogyan fejezze ki érzelmeit a lánynak. Először próbált közelebb lépkedni, de Inga kicsit arrébb vonult. Később át akarta ölelni, de ehhez nem volt bátorsága. Végül, lesz, ami lesz alapon, se szó, se beszéd, megfogta a kezét, és mintha töktermészetes lenne, tovább lépkedett mellette. A lány félszemmel rásandított, és elmosolyodott. Persze, ő sem bánta, ha kéz a kézben haladnak tovább.
– Annyira örülök, hogy mindkettőnknek sikerül elmenni erről a szellemtanyáról…-szólalt meg a fiú.
– Nálam jobban nem örülsz…
– A mai napnak nemsokára vége. Holnap éjjel végre magunk mögött tudhatjuk az egész rémséges helyet…
Bart váratlanul megállt. Barátnője kérdőn nézett rá.
– Inga, nem bánod, ha most megcsókollak?
Nem volt ideje válaszolni, még meghökkenni sem, mert nemsokára a fiú forró csókja égette ajkait, és úgy érezte, hogy ha most nem fogná karjaiban, akkor biztosan elájulna.
Aztán álltak még egy ideig szemtől szembe, és különös érzésekkel telten bámulták egymást. Végül megfogták egymás kezét, és szó nélkül indultak tovább. Ilyen rövidnek sosem tűnt a gyaloglás, az útszakasz, ami Ingáék lakásához vezetett. Szinte semmiről sem beszéltek, szinte semmi sem történt, mégis, mintha repültek volna az időben… vagy az idő repült velük…
Újra betértek a dohos szagú lépcsőházba, újra bementek a lakásba… és ezúttal az a bizonyos ajtó csukva volt.
– Emlékszel, hogy az anyád szobaajtóját nyitva hagytuk? -kérdezett Bart.
– Igen, tudom. Már nagyon elegem lett ebből az egészből! -felelt a lány, és a konyhába rohant.
– Valamit összeütök, biztosan te is éhes vagy…
– Valóban éhes vagyok, azt se tudom, mikor ettem utoljára… Ja, tegnap este…
Leült egy székre, és figyelte, ahogy a lány ügyes mozdulatokkal készíti az ennivalót.
– Te szoktál főzni?
– Persze… A mamám nem ér rá.
– Én nem akarom feszegetni a húrokat, de… a mamád sosem akart hazatérni? Talán könnyebb lett volna neki otthon…
– Nem, ő erről sosem beszélt. Csak azt mondta, hogy tizenhat éves korában eljött otthonról. Nem beszélt sokat nagyszüleimről sem. Csak képen láttam őket. A mamám húga Cuzcoban él a családjával, most hozzá megyek. Remélem, hogy ő majd bemutat nagyszüleimnek. Tudod, a mamám nem is olyan, mint egy igazi indián. Mintha nem is kötné oda a múltja… De van, amikor elgondolkozik, elmereng hosszasan… ilyenkor csendesen sír. Sosem mondta, mit érez, mi fáj… Ha kérdezem, akkor elmosolyodik, és letörüli könnyeit, magához ölel gyöngéden… és hallgat. Nem tudom, mi bántja. Talán a papámmal történteket fájlalja, talán a rossz anyagi helyzetünk miatt… nem tudom… talán vágyódik haza… De azt érzem, hogy a mamám nem boldog.
Rutinos mozdulatokkal, otthonosan sürgött- forgott a lány, egykettőre elkészült az egyszerű, de finom, ízletes rakott krumpli. Evés közben elnézte Inga bájos arcát, mozdulatait, tökéletes formáját.
– Nagyon hasonlítasz a mamádra…
-Mindenki ezt mondja, és én büszke vagyok erre -nevetett, miközben fehér fogsora kivillant ajkai közül.
Nemsokára teljesen beesteledett, és megegyeztek, hogy másnap már nem találkoznak, hiszen járataik különböző időpontokban indulnak, tehát nem valószínű, hogy összefutnak a bristoli repülőtéren.
Egyszer csak kopogás hallatszott, és Inga felugrott ajtót nyitni.
– Szia, kislányom!
– Szia, mama! Bemutatom padtársamat, Bartot.
– Szia, Bart… örülök, hogy megismertelek -fogadta udvariasan.
A fiú lélegzete majd elállt. A falon levő festményen látott hölgy szépsége eltörpült a valóság mellett. Gyönyörű, tökéletes külsejű nő állt előtte, akinek szépségéhez foghatót még sosem látott. Talán Inga egy-egy vonása, mozdulata hasonló az anyjáéhoz, de ebben a nőben több volt, mint mindenki másban. Csak sejthette a fiú, hogy értékei nemcsak külsejében rejlenek…
– Én is örülök, asszonyom… Elnézést… épp menni készültem…
– Holnap elutazik Inga… ugye elbúcsúztatok?
– A helyzet az, hogy holnap én is elutazom… de majd még találkozunk az utazás előtt…
A nő tekintete egészen szívéig hatolt. Lágy volt a hangja, mintha csak szellő simogatná, jelenléte, mint egy védőszenté.
– Jó éjt, asszonyom…
– Jó éjt, Bart.
Inga még kikísérte az ajtóig, a fiú átölelte és megcsókolta.
Már ment lefelé a lépcsőn, amikor a lány utána szólt:
– Taxival menj! Veszélyes ez a környék!
Kicsit kábultnak érezte magát, mérhetetlen nyugalom kerítette hatalmába. Megfogadta barátnője tanácsát, taxival utazott haza.
A mama nagy lelkesedéssel fogadta:
– Bart, kedvesem, beszéltem Nick mamájával, elújságolta, hogy holnap indultok.
– Így van, anya…
– Menj hát, pihenj egy jót, mert hosszú út áll előtted – aztán, amikor Bart fölfelé haladt a lépcsőn, utána szólt:- Gondolom, Nicknél voltál ma egész nap…
A fiú úgy tett, mintha nem hallaná, meg sem fordult.
– Bart, kedvesem, holnap itt lesz Rose asszony, ő majd segít bepakolni.
– Rendben, anya. Jó éjt!- szólt válla fölött vissza.
Már csak az maradt hátra, hogy megeméssze a vele történteket. Valahogy felengedett szorongása, ahogy a fürdőbe lépett. Rossz előérzete szétoszolt, és nem törődött kellemetlen élményeivel. Lezuhanyozott, majd ágyba bújt, folyton Ingára, és gyönyörű anyjára gondolt.
„Olyan, mint egy istennő”- mondta halkan. „Védelmet nyújt… Egyszerre nyugodt lettem. És már nem félek az Idegentől.” Nagyon hamar elaludt, és másnap tízig fel sem ébredt.
Rose asszony igyekezett minden szükséges dolgot bepakolni Berta asszony utasítása szerint. Szinte semmit sem csinált Bart, csak heverészett, nyújtózott, és kétszer is beszélt telefonon Ingával, akinek az anyja szabad napot vett ki, hogy segítsen lányának az utazás előkészületeiben, és elkísérhesse a repülőtérre.
Éjjel már nem találkoztak, de szívükben őrizték mindketten a szerelem lángját.
Amikor felszállt a gép, Ingára gondolt Bart, aki szintén repült valahová, messze, teljesen ellenkező irányba…

 

SRÍ LANKÁN

Fáradtnak érezte magát Bart, és csak zuhanyozáson, meg alváson járt az esze. Nem érdekelte, hogy más világrészen van, az sem, hogy hová pottyant… Nick be nem álló szája lassan elnémult. Ez jelezte, csak egy kiadós pihenés segítene rajta is. Amikor végre landolt a gép a Bandaranaike- i repülőtéren, már kissé kedvre derültek az alélt fiúk.
– Hát, barátom… itt vagyunk végre Srí Lankán, India Könnycseppjén…- szólt Nick, és felsóhajtott.
– Rendben… csak hogy én most ezekből csak a tömeget érzékelem, és nagyon szeretnék pihenni, hogy majd élvezhessem a nyaralást.
– Itt van egy taxi, az majd célba visz. Remélem, hogy Colomboban mindent megtalálunk, amire csak szükségünk van.
Egyenesen a szállodánál állt meg a taxi, felmentek szobájukba, és következett az út fáradalmainak kiheverése.
Hogy órák, vagy napok teltek-e el, nem tudta Bart, sejtelme sem volt milyen napra ébredt, hány óra lehet. Felült ágyában, és szétnézett. Barátját sem látta, csak egy kis zugot, amiben volt két ágy, két kis szekrény, odébb egy asztal, azon telefon, na, meg egy TV. Hát ettől a helytől nem volt túlságosan elragadtatva, de azért fizikailag és szellemileg csodálatosan érezte magát. Megújult erővel kelt fel az ágyból, és olyan tettvágyat érzett magában, mint még soha, sőt most bármilyen buliba benevezett volna, mindenre nyitottan, tettre készen állt.
– Nick, merre vagy?
Semmi válasz.
– Nick?!- kérdezett újból, most már hangosabban. Nem tudta elképzelni, hová mehetett el barátja, hová tűnt el rögtön az első napon… gondolatain elbizonytalanodott, mert nem volt tisztában azzal, hogy milyen nap van.
Utazótáskájából pár cuccot vett ki, felöltözött, majd bevánszorgott a fürdőbe. A látványtól megbénult.
– Úristen!- hebegte… és pár másodpercig meredten állt. Barátja, a földön eszméletlenül hevert, arca holtsápadt volt. Fejénél a furcsa Idegen, aki korábban már megjelent neki. Szemtől szemben álltak egymással, és furamód, nem oszlott szét, mint korábban. Állt, és állati, hátborzongató tekintetével nézte a fiút. Ő kerülte tekintetét, s ahogy a földre esett pillantása, észrevette lábait, amelyek patákban végződtek. Rögtön kapcsolt, és társított: ez ugyanaz az alak, aki Nickék házában szoborba faragva áll. A felismeréstől még inkább meghökkent.
– Nem szabadulsz tőlem!- sziszegte alig érthetően.
– Mit tettél vele?- kérdezte barátjára mutatva.
– Majd rendbe jön.
– Mit akarsz tőlünk?
– Azt, hogy legyetek a szövetségeseim.
Még ideje sem volt Bartnak átgondolni az egészet, hirtelen köddé vált az Idegen.
Nick mellé térdelt, és élesztgetni kezdte. Nemsokára feleszmélt, és az ágyhoz támogatta, majd lefektette barátját.
– Szörnyen érzem magam…-nyögött a fiú.
– Mondd, mi történt veled?
– Nem is tudom… megárthatott az utazás… vagy…
– Vagy mi?
– Semmi – tette hozzá gyorsan.
– Te tudtál erről a furcsa idegenről, nem igaz? -kérdezett Bart.
Bizonytalanul nézett Nick.
– Mondd csak, mert úgyis tudom, hogy nem ez az első alkalom, hogy láttad. Az is lehet, hogy nem is első alkalommal beszéltél vele.
Érthető módon dühös volt Bart, hiszen csalódott barátjában, aki titkolt előle valamit. Az igaz, hogy ő sem árulta el a találkozásait… de nem gondolta, hogy a Ceylon szigeten erre bármi szükség lenne.
– Mióta állsz kapcsolatban vele? -kérdezett Bart.
– Mióta bekerült a házunkba…-kezdte a magyarázkodást Nick.
– Ki ő?
Cseppet sem volt már meghatódott állapotban, sőt úgy érezte, hogy bármit is kell hallania, bármit is mond barátja, bátran néz szembe vele.
– Ő egy démon.
Pár perc csend következett. Nick hallgatott, mert nem tudta, hogyan fog reagálni barátja erre a bejelentésre, és azt sem tudta, hogy folytassa-e egyáltalán az elkezdett történetet, vagy várja barátja faggatózásait. Bart nem szólt- bár mindig is tisztában volt a lény természetfelettiségével- hihetetlennek tűnt a válasz. Már ő sem tudta, hogy kérdezzen-e vagy hagyja az egészet a francba. Végül győzött kíváncsisága, és biztatni kezdte barátját.
– Mondj el mindent, amit csak tudsz róla, kérlek. Már én is találkoztam vele párszor, de nekem csak azt hajtogatta, hogy: visszajövök még.
– Meg is tette…-mondta lehervadt mosollyal, és nem mert Bart szemébe nézni, a szőnyeg apró mintáira révedt tekintete.
– Tulajdonképpen ő egy hatalmas démon, aki Dél-Amerikából származik. Egy törzs ősi démonja, és minden év augusztusában áldoznak egy ifjú szüzet a megengeszteléséért. A törzs pontosan betartja a szabályokat, hiszen ez a gonosz démon nagy bajt zúdít a fejükre, ha áthágnák a szabályt. Egyszer már megtette a törzs, azóta kihalófélben van a falu.
– De hát milyen bűnt követtek el?
– Amit most mondok, az keményen fog hatni rád…
A fiú türelmetlenné vált, és tekintetével barátja szemébe fókuszált.
– Mondd már!
– Ezelőtt pontosan húsz évvel ki akart végeztetni egy lányt a démon.
– Kivégeztetni?
-Tudod, az áldozatait ő választja ki. Képes arra, hogy megjelenjen bárkinek, és képes arra, hogy eltűnjön bárhol, bármikor. Ha úgy tetszik, rendelkezik emberi és természetfeletti tulajdonságokkal is. Gyakorlatilag mindenre képes… de van mégis egy gyengéje: nem tud végrehajtani bizonyos cselekvéseket – mint például a kivégzést sem.
– Mesélj!- biztatta Bart.
– Kiválasztott egy lányt, de nem akárkit, egy istennőt, vagy legalábbis félistent, mert az apja maga a Napisten volt. A lányt anyja nevelte, aki kecsua családból származott. Miután betöltötte tizedik évét, egy istenekhez méltó helyen nevelték tovább. Mindent megkapott, amire csak szüksége volt. Végül, amikor tizenhat éves lett, a mi démonunk azt kérte, hogy azt a lányt áldozzák fel neki. A törzs papja viszont megszöktette, aztán, nem tudni, mi történt vele, a lánnyal, mert egyikük sem került elő. A démon haragra gerjedt, és megbüntette a törzset. Az összes újszülöttet fel kellett áldozni neki akkor…
– Ez szörnyű, hasonló a mesebeli sárkányok történetéhez, akiknek királykisasszonyokat áldoztak fel.
– Csakhogy az mese, Bart, ez pedig a szörnyű valóság. Nos, barátom, a lány, aki miatt a törzs szenved, az maga…
Hirtelen felkapta a fejét Bart.
-… az maga az Inga édesanyja.
Remélte, hogy többé nem lepődik meg semmin, most mégis leesett az álla.
– Mindezt honnan tudod?
– Mégis mit gondolsz? Tőle tudom.
– És Ingát elengedte a mamája Peruba…-szólt aggodalmaskodón Bart.
– Mindenre van magyarázat… Mivel épp abban a korban van Inga, mint azok a lányok, akiket feláldoznak, és mivel állandóan fenyegette a démon az anyját, tudta, hogy vele, nála nincs már biztonságban. Ezért felvette a kapcsolatot a papokkal, hogy rejtsék el a lányt az áldozati hónapra, utána már nincs veszélyben, és nyugodtan visszajöhet.
– Na, de ekkora hülyeséget! -méltatlankodott Bart- Elmegy a kivégzés színhelyére?
– Nem, az nem a kivégzés színhelye… értsd meg, hogy csak ott lehet biztonságban, azok között, akik ismerik a démon hatalmát, erejét, és képesek szembeszállni vele. Ugyanis ők voltak azok, akik húsz évvel ezelőtt megmentették Inga anyját is. Ha Angliában marad, biztos, hogy kivégezteti szövetségeseivel… mert azok vannak bőven. Bosszúja hatalmas.
– Kicsit eloszlottak kételyeim Ingával kapcsolatban, de mi lesz velünk? …Na, és miért mondta Ingának, amit nekem? Mindkettőnknek azt mondta, hogy: visszajövök még.
– Tudatni kívánta, hogy célja van veletek.
– És honnan a francból jött vissza?
– Más szférákban tartózkodik néha, erőt gyűjt, aztán eljön újra meg újra.
Bart gondolkozott, próbálta összerakni a kockákat, próbált mindenre választ találni. Úgy érezte, hogy barátja sokkal többet tud, mint amennyit elmond.
– A lényeg az, hogy engesztelésül Ingát akarja feláldoztatni magának, ezért megtesz mindent.
– Igen, de ha olyan okos, és képes láthatatlanná válni, akkor tudni fogja Inga tartózkodási helyét.
– Na, ez az, amitől megvédik a papok. Valameddig még elkísérheti, de utána nem lesz sok esélye. Ha egyszer képesek voltak megmenteni az anyját, most Ingát is megmentik.
Nick kicsit jobban érezte magát, már nem émelygett a gyomra, csak fájt a feje. Felült az ágyban.
– Hát azért nem gondoltam volna, hogy az első napot ennek a társaságában kezdem…-sóhajtozott Nick, és próbált felállni.
– Jobb lesz, ha még pihensz egy kicsit…-biztatta barátját Bart.
– Talán jobb lesz… Nagyon hatékonyan tesz tönkre a démon…
– Mit tett veled? És miért?
– Tudod, az apám szerint pontosan húsz éve van nálunk a szobor. Gondolom, hogy a húsz éves lánnyal együtt került Angliába. Amit tudok, elmondom neked, Bart…
Várt egy kicsit, aztán mély lélegzetet vett, és mesélni kezdett.
– A törzsnek van egy szent helye, ahol a kivégzéseket bonyolítják le. A hatalom a démon kezében van. Létezik viszont egy gyémántgömb, ami a törzs védelmezője volt. Tulajdonképpen ennek a gömbnek az eltűnése hozta a veszélyt rájuk. Amíg az a tulajdonukat képezte, nem kellett feláldozniuk senkit. Csak akkor kezdte zsarolni a népet a démon, amikor már nem védte őket a varázsgömb.
Újabb lélegzetet vett, és tovább mesélt:
– A gyémánt eltűnése előtt talált magának egy szövetséges társat a törzs tagjai között. Mindenfélét ígért neki, csak hogy vigye el jó messzire a gömböt. Azzal a szerencsétlennel elkészíttette a szobrot önmagáról, aztán egy térképet rajzoltatott vele, aminek segítségével elkalauzolja egy olyan helyre, ahol elrejtheti a varázsgömböt. Azt mondta neki, hogy cserében az egész családját elhalmozza minden jóval.
Bart visszafojtott lélegzettel leste barátja mondatait.
– Csakhogy a démon nem állt a szavának, ellenkezőleg: kivégezte az ember tizenhat éves lányát, és a férfi maga soha nem tért haza.
– És most mit akar tőlünk?!- kérdezett izgatottan Bart.
– A térképet, ami nálam van.
– Nálad van a térkép? Hogy került hozzád?
– A hapsi elrejtette a szobor patájába. Valószínűleg tudta az utat térkép nélkül is, és szándékosan dugta oda. Én megtaláltam. Véletlen volt az egész. Egy buli után felborult a szobor, és megrepedt a bal talpa. Hogy apám ne vegye észre, próbáltam összeragasztani, de közben észrevettem, hogy valami van benne. A térkép volt az. Meg akarja kaparintani szövetségesei által, hogy ne találhassam meg a gyémántot. A fürdőben kínozott, kérte, hogy semmisítsem meg. Én nem voltam hajlandó megtenni, és megfenyegetett, hogy szövetségeseivel elintéz.
– Engem pedig arra kért, hogy legyek szövetségese…-mondta Bart, és közben segített barátjának leszállni az ágyból.
– Próbálkozik. Neki az a célja, hogy megsemmisüljön a varázsgömb, vagy ott maradjon végleg, ahol van. Vigyáznod kell magadra, különben nagyon súlyos mentális terrort fejt ki rajtad. Az egyik szabály, hogy ne nézz soha a szemébe. A másik, hogy ne ijedj meg tőle, és minél előbb térj ki az útjából.
– Ha ilyen jól tudod mi az ellenszer, miért nem teszed azt?
– Későn vettem észre, és neki nagyon jól jön a tükör-módszer. Ha belenézel a tükörbe, egyenesen szembenézel vele, és már alapból veszett ügyed van.
– Te miért nem mondtad soha nekem ezt az egészet?
Nick barátjára nézett, megfogta vállát, és válasz helyett ő is kérdezett:
-… és te miért nem mondtad nekem soha?
A két haver egymásra meredt kérdőn, szótlanul.
– Szóval, az a célod, hogy elhozd a gyémántot…- mondta egy idő után.
– Igen. – vallotta be Nick.- Az, hogy megkeressük és elhozzuk a gyémántot.
Bart csalódottan sóhajtott, és leszegett fejjel elgondolkodott.
Már delelt a nap az égen, amikor úgy döntöttek, hogy lemennek ebédelni, majd szétnéznek kicsit a fővárosban, és folytatják útjukat. Előzőleg úti céljuk Hikkaduwa volt, a tengerparti üdülőhely, de most megváltozott az útirány. Eddig nem tudták egymásról, hogy közös ismerős a démon… Nicknek nem a nyaralás volt a célja, ő a gyémánt miatt jött el, és csak azért hívta magával Bartot, hogy összekösse a kellemeset a hasznossal: üdülni és gyémántot találni… hát ez az igazi kaland!
Bart viszont menekülni próbált a démon elől, és szülei fojtogató légköréből… így kapóra jött a barátja ajánlata. Végül most összeállt a kép, és a kettejük célja azonosult: megtalálni a gyémántot mindenáron, hogy a hatalom ne maradjon a démon kezében, sőt- ezen túlmenően- visszavinni oda, ahol valódi szükség van rá, ahhoz a törzshöz, amelynek eredetileg is a tulajdonát képezte. De az Inga sorsa se hagyta közömbösen Bartot. Szóval, jó oka volt csatlakozni barátjához.
– Akkor nem megyünk Hikkaduwaba?- közölte inkább, mint kérdezte Bart, miközben lefelé cammogtak a lépcsőn.
– Szerintem nincs miért oda mennünk. Az lenne a fontos most, hogy minél előbb megtaláljuk a gyémántgömböt.
– Ezek szerint te már tudod, hogy Srí Lankán van az.
Nick bólintott szerényen válasz helyett.
– Te gondoltál arra, hogy a kedves démonunk mindent bevet, hogy megakadályozzon bennünket?
– Igen, gondoltam. Jó lenne megszabadulni tőle, csakhogy erre vajmi kevés az esély.
Közben leértek az étterembe, és már kezdték az étlapot böngészni, amikor három fura alak érkezett meg, és a mellettük lévő asztalnál foglaltak helyet. Barték kikérték a menüt, és jóízűen nekiláttak a jellegzetesen elkészített rizses étel elfogyasztásához. Idegen ízek, idegen illatok, idegen emberek, amik körülöttük voltak, minden idegen. De az egész mégis egy harmóniát kölcsönzött. Jó volt most kicsit fellélegezni az otthon unalmas, megszokott környezetétől távol.
Ahogy ettek, és közben cseverésztek, észrevette Nick, hogy igen-igen figyelik őket, nagyon kihívóan viselkednek a szomszéd asztalnál ülők. Valódi bennszülöttek voltak, ezt ruházatuk, külsőjük, bőrük színe is elárulta. Szingaléz nyelven beszélgettek, egy-egy hangfoszlány hozzájuk is elért, csakhogy Bart egyáltalán semmit sem értett az egészből, Nick hegyezte a fülét, úgy tűnt, hogy valami megragadja a hármuk beszélgetéséből.
– Te értesz azon a nyelven?- suttogott.
– Nagyon keveset. Tanultam otthon valamennyit, hiszen már rég készülök ide.
– Mit mondanak?
– Nem értem tisztán. De az biztos, hogy valamit akarnak tőlünk.
Nyelt egy nagyot Bart, és félszemmel a túlsó asztalra pillantott. Az egyikük sötétebb bőrű volt, mint társai, a másik kettő nagyon hasonlított egymásra, de az is lehet, hogy ez a hasonlóság csak a jellegzetes külsejükből adódott.
– Befejezted a kajálást, haver?- kérdezett halkan Nick.
– Persze… jobb lesz, ha elhúzunk.
– Én is erre gondoltam… na, gyere! Lassan álljunk fel, mintha semmi se történne, és irány, a szobánk.
Jó ötletnek tartotta Bart, a külvilág nem biztonságos. Alig léptek ki az étterem ajtón, a három férfi is felállt, és nyomukba szegődött. A lépcsőfordulónál visszanézett Bart, és látta, hogy kifelé mennek.
– Mit akarhatnak ezek? -kérdezett idegesen.
– Majd kiderül nagyon hamar…
A szobában minden rendben volt, nem találták nyomát idegen kéznek. Nick elővette utazótáskáját, majd az alján levő keményítést kiszedte, és feltépte a varrást. Előhúzta a térképet. Megnyugodott valamennyire, látszott arcán a feszültség felengedése.
– Itt van a térkép, amire annak az aljas bestiának fáj a foga.
Bart elvette, forgatta kezében, nézegette.
-Egyelőre nehéz dolga van a démonunknak… hiszen csak olyan szövetségeseket állíthat nyomunkba, akikben teljesen megbízik, és akik nem akarják a gyémántot megtalálni.
-Szerintem a démon térkép nélkül is tudja az irányt…
-Meglehet… de neki nem a gyémánt kell, hanem a hatalom. Ha ez a térkép megsemmisül, soha senki sem fogja megtalálni a gyémántot, és uralkodhat a világ végezetéig…
– Akkor most mit tegyünk? -tette fel a nagy és elgondolkodtató kérdést Bart.
-A térképet biztonságba helyezzük, és elmegyünk a Pettah bazárba, ha már Colomboban járunk, ennyi élményünk maradjon belőle…
– Már indulhatunk is, mert halálra unom magam ebben a szűk lyukban- tette hozzá Bart, nem várta meg, míg barátja befejezi a mondatát.
-Holnap Kandy-be utazunk, és onnan, majd meglátjuk, merre vesszük az irányt…-vette át a beszélgetés fonalát Nick- csak azt nem tudom, hogy hol lesz biztonságban ez a térkép. Ha magunkkal visszük, vagy ha hagyjuk.
-Jobb lesz, ha elhozod.
-Na, akkor várnod kell még pár percet, mert én belevarrom a gatyámba.
Odakint meleg volt, bár ebben a szezonban, májustól szeptemberig sok a csapadék. Gyönyörű napsütés ragyogta be a tájat, úgy tűnt, hogy itt mindig béke és nyugalom honol. Valamikor Indiához tartozott a sziget, ezt jelzi az Ádám –hídja, korallszigetek és homokpadok. Indiától csak a Mannari- öböl választja el, és a keskeny, tizenöt méter mély Palk-szoros.
A bazár most is hatalmas kínálatával büszkélkedett, hiszen itt a trópusi gyümölcsöktől kezdve a drágakövekig, mindent megtalálhatott az ember. Az idegen nyelv harsogása, a zaj, a zsúfoltság, egyszerre kezdett kínos teherré válni, s mire átnézték nagyvonalakban a kínálatot, már jócskán eltelt az idő. Nem vásároltak túl sok csecsebecsét, csak néhány rúpiát költöttek el. Úgy gondolták, hogy az első napokban nem túl okos dolog túlköltekezni, bár volt tartalék épp elég. A gazdag szülők nem spóroltak, bőven juttattak pénzt a gyerekeknek az üdüléshez. Persze, sejtelmük sem volt, hogy fiaik miben sántikálnak, mit terveznek, egyáltalán, hogy érkezésük másnapján egy meg nem beszélt úti cél felé veszik az irányt.
Ahogy itt- ott szemlélődtek, észre sem vették, hogy a különös hármas követi őket. Nem tudták mikor, hogyan kerültek nyomukba, csak egyszerre arra lett figyelmes Nick, hogy valaki majdnem letapossa a sarkát. Mire megfordult, már arcára mértek egy hatalmas ütést. Bart kicsit távolabb állt, egy másik részlegen, a drágakövektől elbűvölve ácsorgott, és a nagy zajban észre sem vette, mi történt. Csak, amikor szétnézett, barátjának hűlt helyét találta. Kapkodta a fejét, de a színes kipakolt áruk között, a zajos, tülekedő tömegben nem látott semmit.
-Nick! Nick!- ordította, de senki nem válaszolt, és senki nem reagált a kétségbeesett kiabálására.
Futásnak eredt, s közben figyelt, minden kis üreg, lyuk gyanút keltett benne. Már elhagyta a bazárt, fejvesztve loholt az utcán, azt sem tudta, merre megy, és hogy hová tűnhetett barátja. Sejtelme volt ugyan, hogy a térkép miatt veszélyben lehet Nick élete, de csak ösztönei működtek, melyek futásra, keresésre késztették.
Amikor már teljesen kifáradt, lihegve megállt, meggörnyedt, térdét fogta kezeivel. Pár percig így maradt, kifújta magát, aztán kiegyenesedett és szétnézett.
Lassú léptekkel elindult, kétségbeesetten figyelt, nem tűnik-e fel valahol barátja.
Egy kis utcába bepillantott, ahol látni vélt a földön egy heverő testet. Először bizonytalanul, majd gyorsabb léptekkel indult, később futásnak eredt. Már pár méterről felismerte Nicket a ruháiról. Hasára fordultan terült el a járdán.
– Nick…-ösztönös mozdulattal megfordította.
Aléltan, homályos tekintettel nézett a sebesült, arcán vér folyt végig, szólni pedig nem bírt. A fiú felemelte, vállai alá fonta karját, és cipelni kezdte, közben taxit intett. Az utcán közömbösen jártak az emberek, senkit nem érdekelt, hogy mi történt velük, senki nem sietett a segítségükre, még csak észre sem vették őket. Valahogy sikerült a hotelszobába érniük. Ahogy kinyitotta az ajtót, rémes látvány fogadta: mindent feldúltak, darabonként szanaszét hevertek dolgaik a fogkefétől kezdve az utolsó ingig. Ágyra fektette barátját, és vízzel lemosta arcáról a vért, amely az orrából eredt.
-Hívjak mentőt, Nick?- kérdezett aggodalmaskodón Bart.
A fejével intett, hogy ne. Vizet adott, egyik karjával felemelte fejét, másikkal a poharat fogta.
Pár kortyot nyelt, majd jelzett fejével, hogy elég.
-Kösz, haver…-szólalt meg a fiú végre.
-De örülök a hangodnak…-mosolygott Bart, és gyorsan hozzátette:- elbántak veled ezek a szemetek… ugye ők tették?
-Igen. Úgy jöttek és mentek, mintha a föld nyelte volna őket el.
Látszólag fárasztotta a beszélgetés, ezért Bart csendre intette.
Szétnézett alaposabban, de amit látott, az siralmas volt.
-Talán hívnunk kellene a rendőrséget…
-Nem, azt ne!- szólt határozottan Nick – Minél előbb el kell mennünk innen.
-De hát nincs erőd járni se…
-Összeszedem magam…-közben felnyögött, és már nem tudta folytatni mondatát, mert erősen belenyilallt gyomrába.
Bart nekilátott a rendrakásnak.
-Nagyon kemény srácok ezek, hallod?- szólt újból a sebesült- Se szó, se beszéd, csak ütött az a nyálas buzi. A másik kettő pedig lefogott.
-Melyikük ütött?
-A magasabb. A két testvér… akik annyira hasonlítanak, lefogtak. Végül kérdezett a magas, hogy hol a térkép. Azt mondtam, hogy a szállóban. Bevonszoltak egy kocsiba, itt meg kiraktak.
Már mindketten érezték, hogy nincsenek biztonságban.
-Az biztos, hogy nyolc után indul a vonat. De nem lenne jobb, ha taxit fogunk? Csak száztizennégy kilométerre van keletre Kandy.
-Igazad van, Bart. Az állomás, az utasok közt rejtőzködő alakok, veszélyesek lehetnek.
-Megpróbálok minél hamarabb csomagolni, s amint kész vagyok, azonnal indulunk.
Nagyon fáj a fejed?
-Tűrhető. Ha beveszek egy fájáscsillapítót, majd jobban leszek.
Bart talált is az egészségügyi dobozkájában, amelyet anya utasítására Rose asszony csomagolt be. Szerencsére, ennek a tartalmát nem szórták szét, csak kinyitották és egy kupacba kiöntötték.
Ahogy épp a barátját segítette fel, hogy beadja neki a gyógyszert, megcsörrent telefonja.
A mama hangja volt, aki rögtön a „halló” után elkezdte szemrehányásait: ”Kisfiam, hát annyit nem érdemel az aggódó mamád, hogy felhívd érkezésed után, és elmondd, mi van veletek? Nick szülei sem tudnak semmit, hát mi történt? Nem szánsz anyádra pár percet?” -Még sorolta volna, de Bart eléggé keményen szólt vissza. Most, mintha bátrabb lenne, hogy nem látja arcát, nincs testközelben:- Mama, jól vagyunk, Nick is, meg én is. Megérkeztük, kipihentük magunkat, most pedig indulunk Hikkaduwaba üdülni. Üdvözlöm apát. Szia, mama- és rákoppintott a piros gombra.
-Na, te jól elintézted…- jegyezte meg a fiú.- Erről jut eszembe, hogy jobb lesz, ha egy gyors hívással én is lerendezem szüleimet. A telefonja egyben volt, csoda, hogy nem vették el tőle, és nem sérült meg a dulakodásban. Bevette gyógyszerét, majd megkereste mobiljában az apja számát, és hívta.
Bart gyorsan cselekedett, most elsősorban saját bőrük megmentésére koncentrált. Úgy ahogy, becsomagolt, majd barátját kezdte méregetni, hogy vajon elég erős lesz-e az utazáshoz.
Már a nap lebukófélben volt, amikor készen álltak mindketten testileg – lelkileg. Úgy látszott, visszatér Nick humora, mert viccesen megjegyezte:
– Hát, engem nem várnak szívesen ezen a szigeten. Kétszer is padlóra kerültem egy nap alatt, barátom… ez nem semmi…
– Ne aggódj, haver, mert álljuk mi a sarat! Csak azért sem hátrálunk meg, és megszerezzük a varázsgömböt!- mondta reményteljesen Bart, és látszott, hogy cselekvőkedvét nem szegi meg semmi és senki.
– Ezt szeretem!- szólt Nick, és egy utolsó simítást tett az ágy takaróján.
Alighogy kezébe vették poggyászukat, megjelent előttük szemtől szemben a démon. Már nem volt túlságosan ijesztő, csak a váratlan esemény lepte meg őket. Bár első pillantásuk a szemébe esett, próbáltak utána teste más részére figyelni.
– Hová ilyen sietősen, barátaim? -kérdezett vigyorogva, és közben mozdulatlan maradt a szája.
– Ugye nem gondoljátok, hogy ilyen olcsón megússzátok?- kérdezett újra.
Bart érezte, amint lassan elgyengül, az amúgy is lábadozó Nicknek pedig le kellett ülnie, úgy érezte, menten összeesik.
– Gyerünk, Nick, mielőtt hatna ránk…
A szédülés és hányinger viszont egyre jobban kínozni kezdte őket, később már veríték futott le arcukon, hátukon.
– Mit akarsz? -kérdezett elgyengülve Nick.
– Csak a térképet. Aztán mehettek bárhová… felőlem.
-Nem kapsz semmit! -felelt Bart Nick helyett, és minden erejét összeszedve, megpróbált talpon maradni. Csakhogy ez nem ment olyan könnyen. Pár másodperc múlva leesett ájultan.
Már nem volt ereje Nicknek sem, pihegve dőlt a párnára, és alig bírt suttogni: – Tűnj el!
-Előbb a térkép.
Nem tudott válaszolni a fiú, ő is elvesztette eszméletét.
Késő éjszaka tértek magukhoz, elég rossz passzban voltak mindketten.
Először Bart állt fel a földről, és próbált visszaemlékezni az eseményekre. Aztán az ágyhoz ment, és felébresztette barátját.
– Nem engedhetjük meg, hogy ez a szemét ennyire befolyásoljon! Gyerünk, mielőtt még újra beleköpne a levesünkbe!- szólt Bart halkan.
-Jaj, barátom… vacakul érzem magam… maradjunk éjszakára…- motyogott félálomban a fiú.
-Szedd össze magad! Itt bármikor ránk törhetnek a szövetségesei. Most már valóban nő a veszély.
Nick felkászálódott, de iszonyatos fejfájás gyötörte. Barátja segített neki, próbálta támogatni, míg kiértek a szállóból. Az autó már várt rájuk, telefonon rendelte Bart.
A sofőr beszélt angolul, így könnyen megértették vele úticéljukat.
Egész úton magukba roskadtak, még elején szóltak pár szót egymáshoz, később elaludtak az autó egyenletes rázkódása következtében.
Hajnalodott, mire Kandybe érkeztek. Még így is, hogy nem lehetett tisztán kivenni a színeket, formákat, gyönyörűnek tűnt a város. Ez a hegyvidék fővárosa, a buddhizmus történelmi központja. Egy kis tó partján terült el, csinos kis régi épületek díszítették, csodálatos hegyek zárták közre.
Miután kiszálltak, azt sem tudták, merre vegyék az irányt, hol keressenek szállást maguknak.
-Nekünk itt csak egy megbízható helyre van szükségünk, ahová lepakolhatjuk csomagjainkat, ugyanis nemsokára a hegyek között kell megkeresnünk a barlangot, ahol a gyémánt van- suttogta Nick, hogy véletlenül se hallja meg senki tervüket.
– Önök ugyebár turisták?- kérdezett egy apró emberke, törve az angolt.
– Igen, és szükségünk lenne egy helyre, ahol lepakolhatjuk csomagjainkat.
– Jöjjenek velem, nálam egyszerű minden, de a célnak megfelel.- A kis öreg elindult, ők követték őt. Egy utcácskában lakott, látszólag csendes helyen. Egy alacsony, régi kis épülethez vezette, aztán ajtót nyitott. Az öreg előre ment, és villanyt kapcsolt. A berendezést érdekes, szokatlan tárgyak alkották: a fal képekkel megrakottan állt, baloldalt pedig kis polcokon sok-sok csecsebecse, díszek, apróságok keltettek érdeklődést a látogatóban.
-Én ezekből élek…- mosolygott, s közben kilátszott sárgás foga. Aztán kinyitotta a jobboldali ajtót, majd hátra tárta. Belépett, itt is villanyt kapcsolt. Nagyon titokzatos, különös látvány fogadta őket: Buddha szobor, előtte kialudt gyertyák, egy lesötétített ablak, egy széles ágy a szoba egyik felében, másikban egy kopott szekrény.
-Nos, ez lehet az önök szobája. A kis öreg, gyér és szürke hajával, alacsony, vékony testalkatával, rossz fogaival aligha tűnt jobb látványnak, mint a démon. Viszont az ajánlatot elfogadták, hiszen nem volt jobb választásuk, és ez éppen kapóra jött.
Épp amikor távozni készült, Nick utána szólt:
-Hiszen még a bérleti díjban sem egyeztünk meg…
Az öreg akkor lépett ki az udvarra. Visszafordult, és apró szemeivel a fiúra nézett.
-Mi a baj, fiam?
-Hogy maradunk a bérrel?
Erre Bart is kilépett, az ajtófélfának támaszkodott.
-Ne aggódj, fiam, majd elrendezzük. Nem kérek sokat- azzal megfordult és már menni is készült, amikor újra utána kiáltott Nick:
-Azt sem kérdezi, meddig maradunk?
-Pihenjetek csak, majd beszélgetünk.
Lassan kivirradt. Csodálatos volt az idő, a levegő friss, és a látvány gyönyörű. De nem sokáig nézelődtek, Nick megfogta barátja karját, és halkan mondta:
-Most úgy tűnik, hogy egyedül vagyunk. Kicsit nézzük át a térképet tüzetesebben, mert holnap kora reggel elindulunk a gyémánt nyomába.
Semmi mozgást nem észleltek, bezárkóztak szobájukba, és a Buddha szobor előtti üres helyre, a gyertyák mellé kiterítette a térképet Nick, amit előzőleg gatyájából tépett ki.
Meggyújtottak egy gyertyát, nem a szertartás kedvéért, hanem hogy a villanyfény ne keltsen feltűnést.
Mindketten fölé hajoltak, és nézegetni kezdték.
Kandytől vezetett az út fölfelé, a hegyek közé. Az útirány megvolt, és úgy gondolták, hogy kétnapi járóföldre lehet a barlang. Sejtették, hogy nem egy olyan hely, amit naponta turisták keresnek fel, hiszen a gyémánt mindenképp biztonságban van valahol. Számításaik szerint két nap után bejutnak a barlangba, ott töltenek egy éjszakát, majd újabb két nap múlva visszatérnek, és az irányt egyenesen Anglia felé veszik.
-Anyáék el lesznek ragadtatva, ha ilyen hamar hazatérünk…-mondta Bart aggodalmaskodva. -Jobb lesz, ha maradunk még egy keveset.
– Talán az lesz a legjobb, ha visszavisszük a törzsnek a gömböt.
– Majd, ha kezünkben lesz a gyémánt, akkor a hatalom is a miénk lesz.
– Miféle hatalom? -kérdezett Bart- szerintem veszélyesebb a gyémánt, mint a térkép. Meg fog ölni minket a démon.
-Persze, ha engeditek…- szólt közbe a kis öreg, aki egyszerre köztük termett észrevétlenül.
-Hát… maga… hogy kerül ide?!- a meglepetés palástolatlan volt az arcokon.
-Tudtam, hogy el fogtok jönni hozzám. Tudtam, hogy eljön az idő, amikor két bátor harcos megkeresi a gyémántot, és visszaviszi eredeti helyére, ahová való az.
A két fiú legalább annyira leblokkolt, mint amikor a démon jelent meg.
-A démon megfenyegette azokat a fiúkat, akik megtámadtak téged…- közben Nickre nézett, aki majd hanyatt esett a csodálkozástól.- A fiúknak viszont nem a térkép, hanem a gyémánt kellett. Csak hogy, amikor kiderült, hogy a fiúk át akarták verni a megbízójukat, a démon mindhármukkal végzett…
-Hogyan?!- sápadt el Bart.
-Az nem lehet!- motyogta Nick, s már újra érezte, hogy remegni kezdenek lábai.
Mindhárman autóbalesetben haltak meg.
-De hát hogyan tud maga ezekről a dolgokról?
-Az egyik fiú az unokám volt. Ő mesélt el mindent, amit a démontól tudott, hallott.
-És azt honnan tudta, hogy mi Kandybe érkezünk?
-A démon ennyit elárult nekik, hogy a gyémánt ebben a hegyben van…-kifelé mutatott, bár a lesötétített ablakon át nem lehetett látni semmit.
-Segítek nektek, mert bosszúm hatalmas.
A fiúk kíváncsian néztek rá, nem tudtak szóhoz jutni, csak várták, hogy történjen valami.
Az öreg közelebb lépett, egy pillantást vetett a térképre.
-Az első és legfontosabb, hogy jegyezzétek meg az útvonalat fejben, mert bármikor megsemmisülhet ez a térkép. Mindent, amit ábrázol, az legyen itt- és a fejére mutatott.
-Miután jól az agyatokba véstétek, felpakollak benneteket élelemmel, vízzel. Elindítalak az ösvényen, és mindent elmondok, amit felhasználhattok az úton. Most pihenjetek egy kicsit, mert tudom, hogy elfáradtatok. Aztán fogjatok hozzá a tanuláshoz!
Nem kellett sok biztatás, mindkettőjüket gyorsan elfogta az álom. Nem csoda, hiszen az utóbbi napok eseményei, az éjszakai utazás teljesen kikészítette. Csend volt a kis szobában, mélyen, nyugodtan aludtak mindketten. Bart egy neszre ébredt, egy sejtelmes, titokzatos hangra. Felült ágyában és a mellette fekvő Nickre nézett, aki még mindig békésen aludt.
A háta borsózni kezdett, először azt gondolta, hogy a démon tért vissza, de mivel nem látott egyetlen alakot sem, furán kezdte érezni magát. A titokzatos hangból semmit sem tudott kihámozni, de végül az kivehetővé vált, hogy: menjetek… menjetek… menjetek…
A fiú megbökte Nicket, de az csak átfordult másik oldalára. Utána újból ébresztgetni kezdte, halkan suttogta:- ébredj, cimbora…
Nick hirtelen felült, és ijedt arccal nézett szét: – Mi az? Mi történt?
Bart a szájára tette mutatóujját, jelezve, hogy csendet kér. A hang továbbra is kitartással ismételgette: – Menjetek… menjetek…
Nicknek elakadt a lélegzete. Kérdőn nézett Bartra, és nyelt egy szárazat. Lassan, óvatosan szállt le az ágyból, és megpróbált a hang irányába menni, amely a Buddha szobor felől érkezett. Társa is követte barátját, és ahogy a szobor mellé kerültek, világossá vált, hogy onnan jön a hang. A térképnek viszont, amely eddig a gyertyák mellett volt, hűlt helyét találták.
-Úristen! A térkép!- kiáltott fel Nick.
-Menjetek…- hallatszott újból, ezúttal már hangosabban.
-Semmit nem értek…- hűlt el Bart.
Erre újból ott termett a kis öreg, aki mintha a plafonról szállt volna le.
-Siessetek!- szólt kissé idegesen. Összepakoltam nektek mindent, gyertek, elkísérlek egy darabig.
-De mi ez a sietség?- kérdezett Nick. – És hol a térkép?
-A térképet sikerült megszereznie. Most elment a lányért.
-Ameddig nem figyel rátok, menjetek el, keressétek meg a gyémántot a barlangban.
-Miféle lányért ment? – kérdezett Bart, rosszat sejtve.
-Tudod te jól, Ingáért ment el.
Bartnak a szívébe hasított ez a mondat. Hirtelen az az érzése támadt, hogy ez a kisöreg többet tud, mint amennyit elárul.
-Inga veszélyben van…- mondta a fiú, és látszott rajta, hogy nem csak a baráti összetartozás érzése forr benne.
-Ne aggódj! Most ha segíteni akartok, akkor azonnal induljunk.
Épphogy ettek vajmi keveset, gyorsan pakolózni kezdtek, és indultak tovább.
Pár kilométer gyaloglás után már kezdték elhagyni a dombos vidéket. Közben a kisöreg oktatta, és meglepő erőnlétet tanúsított az út során.
Néhány rövid pihenőt tartottak, majd lesátoroztak, úgy döntöttek, hogy bevárják azon a helyen az éjszakát és megszállnak. Maradt az idős barát is, de már megbeszélték, hogy másnap kora reggel visszamegy, és onnantól ketten folytatják majd útjukat. Tisztában voltak az útiránnyal, tudták, merre kell keresni a barlangot, még egy-két túlélési receptet is kaptak…
Hát nem telt túl kényelmesen az éjszakájuk… de eltelt… és nemsokára beköszöntött a hajnal. Kurtán – furcsán búcsúzott a bácsika, talán, mert már nem akart hátrahagyni semmit, talán már mindent elmondott, amit kellett.
-Nos, barátaim, lendülhetünk neki az útnak… holnap ilyenkor, egy kis szerencsével már akár markunkban is lehet a gyémánt…- mosolygott Bart, és hozzátette:- Ha majd visszafele jövünk, ugyanitt megalhatunk…
-Igazad van, haver. De addig még vár ránk egy kis munka.
Összeszedték cuccaikat, majd felkészültek az út másik felének megtételéhez. Ahogy távolodtak, egyre titokzatosabbá vált a csend, úgy tűnt, mintha soha senki nem járt volna eddig arra. Biztosak voltak abban, hogy jó irányt követnek, hiszen megmutatta nekik pontosan az idős ember, hogy merre kell menni.
Ahogy feljött a nap, egyre melegebb lett, szinte perzselt a levegő, ugyanakkor nyomasztotta is. Keveset beszéltek, nagyon kifáradtak a hosszú menetelésben. Délutánra megeredt az eső, így kényszerpihenőt kellett tartaniuk. Később folytatták útjukat, szürkületkor már nagyon kémlelték a helyet, hátha felbukkan valahol az a szikla, amely a barlang bejáratánál van.
Nem találtak semmit, hiába néztek szerteszét. Végül, amikor már majdnem rájuk esteledett, úgy döntöttek, hogy lesátoroznak, és majd reggel folytatják a barlang megkeresését.
Még éjfél sem lehetett, a közelben halk neszezésre lettek figyelmesek. Nem aludtak, bár fáradtan, kimerülten gondolkodtak az elmúlt napok eseményein. Az izgatottságuk miatt, hogy távol vannak a településtől, teljesen magukra utalva, ázottan, sárosan, majdnem korgó gyomorral, nem jött álom a szemükre. Mindketten némán, lélegzetvisszafojtva hallgatóztak. A sátor nem nyújtott biztonságot, a tűz, ahol többé- kevésbé sikerült megszárítkozniuk, már kialvó félben volt. Számolniuk kellett a ténnyel, hogy lehet ott bármilyen állat, és elképzelni sem tudták, hogy sakál, elefánt vagy mungó bukkan-e fel, s hogy ezek ellen hogyan kell védekezni, arra abszolút nem készítette fel a tanítómesterük.
Egy ideig csend honolt, aztán mire azt gondolták volna, hogy csak hallucinálnak, újra hallatszott a neszezés, és talán már közelebbről is jöttek a hangok.
-Hallod ezt?- suttogott Nick, és iszonyatos félelmében nagyot nyelt.
-Hallom.- válaszolt Bart, és próbált a sátor résén kikukucskálni. – Úristen!- szörnyedt el a fiú- gyere ide, Nick.
Átengedte a helyet, az pedig nem bírt mozdulni a réstől.- Atyavilág! Mi lehet ez?!
Hatalmas fehérség lassan közelített, szinte lebegett, mint egy szellem, de lehet, hogy csak úgy tűnt a sötét miatt. Tény, hogy bármely eddig látott élőlénynél magasabb volt, lábak nélkül közeledett, szemei pedig úgy világítottak, mint a villám az éjszakában. Egyenesen feléjük tartott. Tudták, hogy ez nem állat, nem elefánt, és más sem, de még a démon sem, hanem valami egészen más… más, amit, vagy akit életükben nem láttak.
-Szaladjunk, Nick, – mert ez eltapos…- erre már felhajtotta a sátor bejárati részét, és kint volt pár másodpercen belül a szabadban.
Nicc sem tétovázott, ez az ötlet ebben az esetben az egyetlen megoldást jelentette.
Mindent hagytak, csak az életüket mentették. Az a hatalmas lény ugyanabban az ütemben közeledett feléjük, és épp akkor verte szét a sátrat, amikor Bart egyszer visszanézett. Nem tudták merre menekülnek, csak futottak, mint az őrültek. Szaladtak a közeli erdő felé, és egyre csökkent a távolság a lény és köztük, egyre nehezebben kaptak levegőt, úgy érezték, mintha lábaikból kiszállna az erő… Már bent voltak, a fák között menekültek, és a lény elérte az erdőt. Bepréselődött, és folytatta az üldözést. Alig pár lépésnyi távolság választotta el, amikor Nick megragadta Bart karját, és behúzta egy odvas fa üregébe. Lihegtek és figyeltek, el sem tudták képzelni, mi lesz, ha megtalálja őket az a furcsa teremtmény. Egyszerre megállt, megtorpant. Szem elől tévesztette a fiúkat. Forgatta fejét és hatalmas szemeit. Végül kitátotta száját és olyat bődült, hogy majdnem beleremegett a föld. Látszott, hogy dühös és tehetetlen. Pár percig még állt, körülkémlelt, iszonyatosan forgatta fejét, és szemében a villám szörnyűséges fényt sugárzott, mellyel mindent áthatott. Könnyű lett volna kitörnie a fákat, szétzúzni az erdőt… de valamiért megtorpant… vagy feladta egyszerre?
Nem tudni, de visszafordult, és ahogy jött, úgy távozott is. A két fiú számára érthetetlen volt ez az egész jelenet, nem tértek magukhoz jó ideig. Csak lihegtek, és azt sem tudták, hogy vége van, vagy elmúlt a veszély… Nem tudták, mi történt, érthetetlenül, szótlanul álltak az odvas fában, amely az életüket mentette meg.
-Mi volt ez, haver? -szaporán lélegezve kérdezte Nick.
-A jó ég tudja, hogy mibe keveredtünk.
-Ez szellem volt, vagy óriás, vagy… vagy mi?
-Hatalmas volt, akár egy hegy…
-Jaj, ne túlozz, barátom! Nem hegyméretű volt, de már én azt sem tudom, hogy egy fantasztikus filmben szerepelünk-e, vagy tényleg megtörténik mindez velünk…
Hallgattak egy ideig. Az erdő csendes volt, minden zaj elült egyszerre.
-Az ilyen démonfélék a világ legtermészetesebb lényei közé tartoznak…-mondta Bart mosolyogva.
-Persze… Ebben a világban mi vagyunk furcsák, nem ők…
Egy ideig csend volt, majd próbáltak elhelyezkedni a menedéket nyújtó fában.
-Ha megérjük a reggelt, visszafordulunk, Nick?- kérdezett Bart most már komolyra fordítva a szót.
-Nem szívesen mondom, de jó okunk van, hogy azt tegyük. Mindent itt hagyunk. Maradjon ott a gyémánt, ahol van, már nem érdekel. A démon szobrát meg fogom semmisíteni, amint hazakerülünk innen. Aztán lásson dolga után… nem érdekel hány lányt áldoznak fel neki. Nem érdekel már a világ baja… Így is megszenvedtünk keményen a semmiért.
Minden szavát jogosnak vélte barátja, mégis nem tudta hová tegye régi lelkesedésétől megvált gondolatait. Örült, hogy egyetértenek ebben is, mint általában mindenben.
Aztán Perura gondolt, Ingára, majd elképzelte, hogy a lány is veszélyben lehet… és nem tud kommunikálni vele. Megfogadta, hogy amint visszatér a városba, felhívja Inga anyját, hogy hírt halljon lányáról.
Nehezen virradt. Fáradtak, éhesek, szomjasak voltak. Alig pirkadt, elindultak a sátor felé, hogy megnézzék, nem-e maradt valami felhasználható a csomagjaikban.
Ott viszont semmi sem volt. Mindent elnyelt a föld. Egyszerűen, már azt a helyet sem találták, ahol valójában a fél éjszakát töltötték.
-Nem baj…- mondta Bart kétkedő hangon.- Nem érdekes, hogy mi veszett… hazamegyünk… egy napot kibírunk étlen is…
-Gyerünk, haver… induljunk hazafelé…-veregette meg biztatón a vállát Nick.
Pár száz méter gyaloglás után hallgatásukba rejtett gyanújuk erősödni kezdett.
-Bart, mi nem itt jöttünk… itt semmi sem ismerős…
-Ezt én is észrevettem…
-Eltévedtünk volna?- kérdezett Bart.
-Nem hiszem… csak most mintha megváltozott volna minden… mintha egy csapda lenne ez az egész.
Csalódottan néztek körbe, és hirtelen kétségbeesés tört rájuk.
Bart megállt.
-Nincs értelme tovább keresgélnünk a visszafelé vezető utat.
-De meg kell találnunk valahogyan…- erősködött Nick.
Nézték a láthatárt. Bámultak körbe-körbe…
-Nézd, Nick, ott messze van egy szikla…-mutatott nyugatra a fiú.
-Az nem egy felhő? Annyira messze volt, hogy alig lehetett kivenni a körvonalait.
Bart nem esküdött volna meg, hogy az valóban szikla, ráadásul már le is mondtak a gyémánt megkereséséről.
-Lesz annyi energiánk, hogy eljussunk addig?- motyogta Nick bizonytalanul…
-Ennünk kellene valamit.
A csendet megtörte újra egy halk nesz. Egyenesen abba az irányba fordultak. Egy kis bokor mögül jött a hang. Egymásra meredtek kérdőn, aztán a bokorra. Már tudták, hogy nem lehet a hatalmas lény… de felkészültek egy váratlan találkozásra valami mással.
-Nézzük meg, mi az…-szólt egy idő után Nick.- Lehet, hogy valami ennivaló…
-Ha békén hagynak, mi is hagyjuk békén… ezt tanácsolta a kisöreg- válaszolt bölcsen Bart- jobb lesz, ha elindulunk a szikla felé… hátha találunk útközben valami ennivalót. Lehet, hogy csak madár… ki tudja, miféle csodabogarak élnek ezen a tájon…
-Talán kígyók…
-Csakhogy azok általában csendben mozognak…
Útirányt változtatott a két barát, és megtörten ugyan, de új reménnyel indultak a feltételezett szikla irányába. Pár óra gyaloglás után egy szakadékhoz érkeztek. Jobbra vízesés zuhogott alá, a mélyben folyó kavargott. Szemben, a túlsó parton a hatalmas szikla állt.
-Én már kifogytam a szuszból, kisöreg…-fáradtan ült le Bart.
-Hát eléggé elfáradtam én is… és nem tudom, mi kínoz jobban… a fáradtság, vagy az éhség…
Ő is leült, és szemük a vízesésre tapadt, mert a zuhogó fátylon át látni véltek egy bejáratot, ami maga a barlang lehetett.
-Nem értem azt az öreget… miért nem mesélt a vízesésről?- töprengett Nick.
-Talán nem ez az a bizonyos barlang.
-Nem baj, majd megnézzük, mi van bent…
-Ahhoz le kell ereszkednünk a vízesésen át… ami eléggé húzós lenne- tétovázva méregette a helyet Nick.
-De van más megoldás is. Például leereszkedünk a mélybe, és beúszunk a barlangba…
Ebben a pillanatban újra hallatszott egy furcsa zaj a tőlük legfeljebb egy méternyire levő bokorból. Már nem várta meg Nick, hogy barátja untassa kíváncsiságát, gyorsan a bokor felé ugrott, és nyakon csípett valamit… illetve valakit. Mindketten meglepve méregették egymást.
Az áldozat egy alig hetven centis alak volt, aki nem rendelkezett sem emberi, sem állati arccal, teste viszont hasonlított az övéihez: két kis vékony karja, horpasz hasa, vézna lábai emberi külsőt kölcsönöztek.
Feje, testéhez viszonyítva nagy volt, teljesen szőrös, még az arcát is befedte egészen. Szemei aprók, kerekek, ajkai akár az emberé, az viszont teljesen fekete volt. Ahogy megragadta Nick, a fájdalomtól eltorzult az arca.
-Engedj el!- vékony hangon sipított a lény. A fiúnak eszében sem volt elengedni, bár látta, hogy az elejtett préda nem ehető.
-Ez fáj!- üvöltötte most már hangosabban.
-Elengedlek, ha nem szaladsz el…
Az a kis vakarcs bólintott szaporán, már amennyire engedte a fojtogató érzés.
A fiú elengedte. És ebben a pillanatban úgy eliszkolt, mintha ott sem lett volna.
-Hej, barátom… -nézett szét Bart, s a meglepetéstől elakadt hangja.
-Hová a jó büdös francba érkeztünk?- csodálkozva meresztették a szemüket.
-Ennek fele sem tréfa… ahogy mondani szokás… de én már kezdtem torkig lenni- folytatta.
-Először a démon, aztán a Buddha szobor beszélni kezd, majd az a nagy fehér szörny… végül pedig nem találjuk az utat hazafelé… aztán jön ez a kis…
Nem tudta befejezni mondatát, mert ebben a pillanatban újra feltűnt a kicsi lény. Hirtelen gyorsasággal jött, mintha csak egy kis fürge gyík lenne… és rögtön Nick előtt termett.
-Visszajöttem…- mondta. -Csak jelentettem, hogy a közelben emberek vannak…
-Kinek jelentetted, te gyalázatos?- ragadta meg karját Bart.
-Hát… a főnöknek…
Alighogy kimondta ezt, köröskörül zizegni kezdtek a bokrok, és nemsokára befedték a teret az apró termetű lények.
-Kik vagytok?- kérdezett kétségbeesetten Bart.
-Kergulok.
Értetlenül néztek rá, majd egymásra, sok idejük viszont nem maradt a tétovázásra, mert egykettőre körülvették őket. Fegyvertelenek voltak, és megjelenésükben sem akadt semmi ijesztő. Magasságuk, alakjuk, még az ágyékkötőjük is egyforma volt, amely valamilyen állat bőréből készülhetett. Azt, hogy húsevők, vagy sem, nem tudták, de már idejük nem volt ezen elgondolkozni, mert az egyik, aki a legközelebb merészkedett hozzájuk, megszólalt vékony hangján:
-Velünk kell jönnötök!
-És ha nem?- tette fel a bátor kérdést Nick.
-Akkor nemsokára végez veletek a Barlang Szelleme.- Ezt olyan természetesen mondta, mintha csak arról beszélne, hogy a vízesés lefelé zuhog…
Már mindketten tudták, hogy nincs túl sok választásuk, sőt egyáltalán nem volt kedvük holmi szellemmel találkozni az éjjeli fehér szörny után… ráadásul kínozta őket az éhség, fáradtság, kimerültség is. Most a csapat mind dél iránynak fordult, és elindultak, közben velük sodródott a két fiú is. Fogalmuk sem volt, merre, meddig mennek, csak reménykedtek, hogy nem túl messzire, mert már alig bírták vonszolni magukat.
Ismeretlen helyen jártak, meggyőződésük szerint, nem hazafelé tartottak. Nemsokára egy domb mögött felbukkant egy település. Apró kis épületek álltak ott, kőből rakták össze azokat. A házak sorban helyezkedtek el, csinos kis utcák tagolták fel a várost. Kergulok jöttek- mentek, gyerekek visítoztak olyan iszonyatos vékony hangon, hogy a két jövevény bedugta mindkét fülét. A házakat legfeljebb másfél méternyi magasra építették. Olyan volt az egész, mintha gyufásdobozokat raktak volna sorba. A központba érve, egy szélesebb téren álltak meg. Ott betuszkolták a két foglyot egy kicsit magasabb és szélesebb épületbe. Bent gyékény borította a földet, a fal mellett több bőr egymáson hevert, és az ajtóval szemben egy asztalt láthattak, tele gyümölcsökkel, élelemmel.
Másra koncentrálni nem tudott egyikük sem, csak az ennivalóra.
-Egyetek!- szólt ugyanaz, aki korábban is beszélt velük. Nem kellett sok biztatás, nekiláttak az élelem elpusztításához. Úgy érezték, mintha életükben sosem lettek volna ennyire éhesek.
Még vizet is kaptak.
A főnök végignézte, ahogy ettek, ittak, aztán újból megszólalt:
-Most pedig aludjátok ki magatokat!
Bágyadtan dőltek le a bőrökre, amelyek kellemesen pihentetőnek bizonyultak.
Alig pár perc múlva békességesen aludt a két barát egy olyan helyen, amelyről még csak mesében sem hallottak, olyan lények között, akikről soha egyetlen lexikon sem tett említést.
A kergul magukra hagyta őket, kívülről bezárta az ajtót, majd szólt pár idegen nyelvű szót az ácsorgókhoz, mire azok kezdtek elszéledni. Összesen négy őrszem maradt kint, akik őrizték a foglyokat.
A nap már jócskán fent delelt, amikor ébredezni kezdtek a fiúk. Új erővel, újjászületve keltek fel a kellemes pihenést nyújtó bőrökről. Nem tudták, hová pottyantak, de úgy tűnt, hogy ezek a lények semmiképp sem ellenségek. Ráadásul, az asztalt újratöltve találták mindenféle élelemmel, csak épp le kellett ülniük, és degeszre ehették magukat. Ezt is tették.
Épp javában zabáltak, amikor a főnök benyitott, kezében egy lándzsaszerű fegyverrel.
Ez kissé megzavarta fantáziájukat, és rögtön kételkedni kezdtek békességes szándékuk felől.
-Befejeztétek a reggelizést?- kérdezett szigorúan, de a vékony hangja miatt nem keltett bennük semmiféle komolyságot.
-Igyekszünk…-habzsolt Bart, és csak egy apró pillantást vetett rá.
-Ha majd befejeztétek, akkor gyertek ki!- parancsolta.
Azzal megfordult, és egy- kettőre eltűnt.
Jól belakmároztak, pillanatnyilag ennek az élménynek jobban örültek bárminél. Közben még váltottak egymás közt néhány szót:
-Mit akarhatnak tőlünk ezek az apró lények?
-Nem tudom, lehet, hogy most kivégeznek.
-De akkor miért viselkedtek barátságosan?
-Azért én azt nem mondanám, hogy túl barátságosak voltak.
Kint senki nem lézengett, s ez meglepte őket. Néztek körbe, az utcák kihaltnak tűntek. Egyszerre valahonnan előttük termett a főnök.
-Gyorsan… vissza!- intett nekik, majd miután bementek, jól bezárta az ajtót.
Látszott, hogy valamitől fél, valaki elől menekül.
-Nemsokára itt lesz a Barlang Szelleme…
-Hogy ki?- Nick szájtátva nézett a kis kergulra.
-Jól hallottad. Nagyon kell vigyázni, mert minden mozgó célpontot eltapos…
-Milyen az a szellem?- kíváncsiskodott Bart.
-Nagy, hatalmas… sokkal nagyobb nálatok… fehér… és villámlik a szeme…
-Azt hiszem azon az éjjel vele találkoztunk…
-Ha ő lett volna, akkor ti már nem élnétek…- mosolyodott el a kis lény.
-Behúzódtunk egy odvas fába, és nem talált ránk – magyarázta Nick.
-Ja, így már más… nem mozogtatok, tehát nem látott.
-Viszont a sátrunk sem mozgott, de azt eltaposta…- érvelt Bart.
-Bizony a sátrotokban lehetett valaki…
Mindketten összenéztek bizonytalanul.
-Nem tudom, ki lehetett, mert mi ketten vagyunk, nem hoztunk magunkkal senkit…-bizonygatta Bart.
-Talán ott volt veletek az én kis hírnököm, Joja.
-Hogyan?!- meglepetten kérdezett Nick- Mióta követhet ilyen észrevétlenül az a…?
Bart megfogta barátja vállát, leintve a heveskedésről, mire ő elhallgatott.
-Talán mióta a hegyen vagytok…-mosolygott kedvesen az idegen, aztán folytatta:- Mi a nevetek? Miért jöttetek erre a veszélyes helyre?
A fiúk bemutatkoztak, majd röviden elmesélték történetüket.
-A barlanghoz csak kiváltságosok juthatnak el- jegyezte meg a kis furcsa lény, és hozzátette:
-Az én nevem Kuela. Már az elején tudtam, hogy mi járatban vagytok, mert emberfia különben nem tenné ide a lábát. Egyébként, mindenre megvan a magyarázat, amit ti furcsaságnak neveztek, az itt nagyon is valóságos. Az ember, aki elvezetett erre a hegyre, egy hatalmas mágus. Annál is több. Ő az egyetlen, aki ismeri a barlang felé a járatot. A Mágus azért kísért el titeket, hogy átvezessen a Valóság határán. Mióta azt átléptétek, állandó életveszélyben vagytok. Ahogy bejutottatok ebbe a világba, már a sorsotokra vagytok bízva.
A fiúk csak ámultak a hallottak miatt, és próbálták keresni az összefüggéseket, érthetővé, vagy inkább hihetővé varázsolni a történteket.
Kintről beszűrődött a lárma, a vékony hangú gyerekek zsivaja, s erről tudni lehetett, hogy elmúlt a veszély.
-Észre sem vettük, hogy elment a Szellem …- jegyezte meg Bart.
-Persze, ha nem mozdul semmi, akkor észrevétlenül elsuhan… Minden nap ez idő tájt eljön… aztán elmegy. Őrzi a gyémántot, és emberfia nem képes szembeszállni vele.
-Na, de hogyan került oda a gyémánt?- kíváncsiskodott Bart.
Valaki ellopta Peruból, de az életébe került, mert odaveszett a fickó. Talán a Barlang Szelleme végzett vele, talán soha nem találta meg a Valóság Határát, ahonnan hazatalálhatott volna… Ezt nem lehet tudni… A gyémántot viszont őrzi a Szellem, így nem lehet egykönnyen elvenni tőle.
Eléggé összemelegedtek a kergullal a fiúk, most már biztosra vették, hogy jó szándékkal vannak irántuk.
-Most pedig elkísérünk benneteket, megmutatjuk a barlang bejáratát, utána sorsotokra hagyunk, hiszen közülünk soha senki sem menne be oda.
-Hát elég jól biztatsz, barátom!- szólt Nick. – Mi lenne, ha inkább a hazafelé vezető utat mutatnátok meg?
A nevetés kitört Kuelából, és ez roppant szórakoztató volt, olyan ropogósan, vékony hangon, teleszájjal kacagott, hogy önkéntelenül is mosolyra húzódott szájuk.
-Nem tudom, hogyan tértek haza. Ez egy más világ. Ide nem jön senki… vagy ha jön, örökre itt marad.
-Ezt ugye nem mondod komolyan?- kérdezett meglepve Bart.
A kergul most elkomolyodott, és szomorúan nézett fel rájuk. Tekintetében ott volt a válasz.
-Nincs közületek senki, aki haza tudna vezetni?
Még mindig némán állt a kis barátjuk, és apró szemeiben szomorú megértés csillogott.
-A Mágus segíthetne talán… de hát ő odaát van…-szólalt meg, amikor látta, hogy a fiúk nagyon letörtekké váltak.
-Hát akkor minek a gyémánt, ha úgysem juthatunk ki innen?- kétségbeesetten kiáltott Bart, és szemei sarkából elindult a könny.
-Jó okotok van megtalálni azt – mosolygott biztatón Kuela.- Mert a gyémánt az egyetlen megoldás. Ha azt birtokoljátok, segít elmenni innen.
Pár perc csend után megszólalt Kuela:
-Ugye most már világos, hogy nincs más választásotok?
Bart és Nick csalódottan, leszegett fejjel kullogott ki a menedéket nyújtó épületből.
Kint lelkesült a tömeg, akiknél az ember feltűnése nem mindennapi látvány volt.
Most már megértették, miért olyan nagy numera itt egy humanoid.
Most már nem maradt más választásuk, mindenképp meg kellett birkózniuk a feladattal.
Elindultak, s az egész település lakói elkísérték őket, közben ujjongtak, és harci kiáltásokkal fűszerezték a hangulatot.
A táj megszokott volt. És már nem is érdekelte őket a fenséges látvány, a gyönyörű hegyek, a vízesés, az őket körül ölelő barátságos hegyek… Valójában halálraítélteknek érezték magukat, akik önként, önszántukból választják a halált. Már nem érdekelte a kergulok visítozása, sem a démon, akiért megtörtént ez az egész eszement história… semmi sem érdekelte. Csak vonszolták lábaikat, s bár jól kipihenték magukat, a hasuk is tele volt, elcsigázottságuk, reménytelenségük túlszárnyalt mindent.
Egyáltalán nem a vízesés felé közeledtek, tévedhettek, amikor azt gondolták, hogy ott van a barlang bejárata. Nemsokára egy hatalmas sziklához érkeztek, és ott egyszerre megállt a tömeg, majd mindenki elcsendesedett. Utat nyitottak az apró lények, úgyhogy mindketten tudták az irányt. Egyedül Kuela maradt a nyomukban, követte őket. A szikla mögött egy akkora lyuk tátongott, amelyen lehajtott fővel befért egy ember. Bizonytalanul néztek egymásra, majd Kuelára.

-Nos, ez itt a barlang bejárata. Nem tudhatjuk, odabent mi van, mert közülünk senki nem járt odabent. A Barlang Szellemével mindenképp számolnotok kell…
Nem volt mit mondaniuk. Egy lépés csak, és kezdetét veszi a gyémántért, az életükért folyó harc. Ha pedig visszafordulnak, csak egy választásuk marad: a kergulok közt élni életfogytiglan.
-Ha ügyesek lesztek, hamar megtaláljátok a gyémántot, és onnantól minden jóra fordul, haza tudtok menni- folytatta Kuela biztatón, aztán a tömeg felé fordult és valamit zagyvált nekik a vékony hangján. Utat nyitottak pár kergulnak, akik bőrökből összetákolt zsákokat tettek eléjük.
-Itt minden van, amire szükségetek van- szólt újra- fáklya, víz, élelem, bőrök, amelyek megvédenek a hidegtől, és van fegyver: kés, lándzsa, na és ebben a kis üvegcsében gyorsan ölő méreg, arra az esetre, ha kínos lenne a vég…
Rosszkedvvel, bizonytalanul nyúlt az üvegért Nick: -Talán az lenne a legjobb, ha már most végeznénk magunkkal…-szólt, és letörölte arcát az ingujjával. Nem tudni, könnyet, vagy izzadtságot itatott-e fel.
Kuela csak állt, és látszott rajta is a szomorúság. A tömeg várt kíváncsian, és egyet sem mozdult.
-Nem mennek el, amíg ti be nem léptek a barlangba.- mondta Kuela, és elfordult, mintha nagyon bántaná a dolog.
-Gyerünk, haver! -szólt barátjához Bart, és lehajolt a cuccokért. Amikor már a hátukra, kezükbe vették a túlélési csomagjaikat, még vetettek egy utolsó pillantást a tömegre, majd Kuelára.
-Köszönünk mindent, barátom! -nyújtott kezet Nick, azután Bart.
-Sok szerencsét, barátaim!
Elsőnek Bart lépett be a barlangba, mert ő közelebb állt a bejárathoz, Nick követte őt.
Kintről egyetlen hang sem hallatszott. Egy ideig álltak bent tétován, mindenütt csend honolt. A résen kidugta fejét Nick, de senkit nem látott. Mintha egyszerre nyelt volna el mindenkit a föld…

 

PERUBAN

Inga vegyes érzelmekkel állt a Cuzco-i reptéren. Minden ismeretlen volt számára, ugyanakkor érezte, hogy ez a furcsa idegen hely a szívéhez tartozik, hiszen egy része ebből a világból való. Nem ismerte még a nagynénit, sem nagyszüleit, és igencsak izgatottan várta a találkozást. Az édesanyja kiskorától tanította már a kecsua nyelvet, de fogalma sem volt, hogyan boldogul, ha majd igazi kecsuákkal kell kommunikálnia. Valakinek érte kell mennie a reptérre. Volt ugyan telefon nála, de remélte, hogy nem lesz szükség a távközlés eme módját használni.
Állt, és várt. Közben kapkodta a fejét ide- oda, nem-e lát valakit, aki érte jött.
Pár perc múltán már teljesen izgatott lett, és latolgatni kezdte a lehetőséget, hogy felhívja nagynénijét. Egyszer csak észrevett a tömegben egy mosolygós arcot, aki egyenesen felé tartott. Már tudta, hogy valószínűleg a nénikéje az, hiszen az arca, vonásai az anyjára emlékeztették.
-De örülök neked, kislányom! -szólt, amikor közelébe ért, és karjaival átfonta a lányt.
Mivel Inga nagyon hasonlított anyjára, az anyja meg a testvérére, senki sem mondta volna, hogy nem anyja- lánya ölelkezik ilyen meghatottan.
-Nénikém!- mosolyogva ejtette ki élete első kecsua szavát Peruban a lány.
-Jól utaztál?
-Persze, csak kicsit hosszú volt az út…
-Na, gyerünk, lányom, kint vár a kocsi. Nemsokára otthon leszünk, és jól kipihened majd magad…- mondta Eliza néni.
Furcsa volt kicsit, hogy nem angolul beszél itt mindenki, de remélte, hogy hamarosan megszokja az anyanyelvét. Remélte azt is, hogy unokanővére, aki egy évvel idősebb tőle, majd mindenre megtanítja, amit egy kecsua indiánnak ismernie kell.
A nagynéni taxival jött érte a reptérre, azzal is mentek haza, rövid időn belül egy nem túl magas épület mellett álltak meg.
Kiszálltak, kiszedték a poggyászokat, majd elindultak a ház felé.
-Itt lakom az unokatestvéreddel, Mariaval.
Az épület érdekes volt, egy szintes, több család lakott benne. Erről az angliai lakásuk jutott eszébe. Az elsőn laktak, s a lépcsőház valamivel kellemesebb légkört sugallt, mint az övék odahaza. Ahogy beléptek, a háromszobás lakás is sokkal tágasabbnak, világosabbnak, szebbnek tűnt az otthoninál.
Egy kedves lány jött vele szembe.
-Szia, ugye te vagy Inga? Én Maria vagyok, az unokanővéred.
Megpuszilták egymást, majd megfogta Inga kezét, és hosszasan fürkészte őt.
Külsőre nagyon hasonlítottak egymásra, mintha csak édestestvérek lennének.
Magasságuk megegyezett, hajuk színe is ugyanaz, csak épp Maria a haját kicsit hosszabbra növesztette. Mindkettőjük szeme barnán csillogott, csupán Ingáé egy jellegzetes keleti vonást rejtegetett. Ajkaik formája, még a bőrük színe is megegyezett.
– Én rögtön felismertem Ingát a reptéren…-mosolygott a néni. – Pontosan olyan, mint az anyja, Ana.
– De azért hozzám is hasonlít…-nevetett a lány.
– Na, persze, mi mind hasonlítunk. – majd hozzátette:
– Gyertek, lányok, vár a terített asztal, aztán nyomás fürödni, majd pihenni küldjük Ingát.
– Ez remek!- örült a lány.
Most már teljesen megnyugodott. Rokonaiban nem csalódott: szeretetre méltó emberek.
Nemsokára lepihent, és közben barátaira, Nickre és Bartra gondolt, akik a világ másik részén élvezik a vakációt. Inga semmit sem sejtett a rá leselkedő veszélyről, semmit sem tudott arról, hogy ő most azért van itt, hogy megmeneküljön a démon bosszújától.
Unokatestvére és nagynénje viszont mindent tudtak, előre megszervezték a lány rejtekhelyre szállítását. Minden nap veszélyt jelentett, tehát nagynénje gondoskodott az őrzéséről addig az időpontig, amíg érte jönnek, és elviszik a lányt a biztonságos helyre.
Persze, fel kellett készíteni Ingát a különleges emberek társaságára, az új környezetének bemutatására. Nem maradt sok idő erre, tehát Eliza néni alig várta Inga felébredését.
A lány jókedvűen kelt fel, és elképzelte, hogy mennyi új kaland vár majd rá, ha unokatestvére megmutatja a várost, az érdekességeket, és végre, ha majd megismerheti nagyszüleit, akkor boldogsága határtalan lesz.
-Gyere, kislányom, ülj csak le szépen. Elmesélek neked egy történetet. Azzal elmondta az édesanyja esetét, akit tizenhat évesen fel akartak áldozni a démonnak, s akit megmentettek azok a bizonyos papok, és húsz éves korában átjuttatták Angliába. Mesélt a démon szobráról, a démonról, akinek bosszúja most beteljesedni látszik úgy, hogy Ingát áldozza fel anyja helyett. Beszélt az emberekről, akik most őt is megmentik, utána pedig nyugodtan térhet vissza a hazájába, mert többé nem esik bántódása, nem fogja zaklatni a démon.
Ingának hihetetlennek tűnt ez az egész. Nem fogta fel, hogy anyja sohasem mesélt erről. Úgy érezte, hogy átverték, tőrbe csalták, és iszonyatosan kezdett félni.
-Mit akartok velem tenni?- kérdezte sírva, kétségbeesetten.
-Nem lesz bántódásod, csak épp mindenben követned kell a papok utasításait. Ha megszegnéd, akkor bármelyik pillanatban kiszolgáltatod magad a Démonnak, és az megölet.
-De hová visznek? Honnan tudjam, hogy tényleg jót akarnak-e azok az emberek? Istenem, bárcsak otthon maradtam volna…
-Ne félj, kislányom, minden a legnagyobb rendben lesz. Ha Angliában maradsz, akkor minden esélye meg lett volna a démonnak, hogy elpusztítson téged- simogatta meg selymes haját a nénikéje.- Machu Picchu környékére visznek majd. Ott biztonságban leszel. Amikor pedig elmúlt a veszély, visszamész a mamádhoz -biztatta a néni.
Közben megérkezett Maria is, és egyetértően bólogatott.
-Ne félj, Inga, elkísérlek téged, meglátod, hogy azok az emberek biztonságos helyre visznek, és bízhatsz bennük.
Pár perc múlva csengettek az ajtón.
-Itt van a sofőr- mondta Eliza néni, és úgy nézett Ingára, hogy szemeiből kiolvasta a lány: mennie kell.
Szomorúan, kétségbeesetten szedte össze cuccait, és felkészült az útra. Közben hallotta, hogy egy férfihang üdvözli a kint levőket, és valamit halkan beszélgetnek.
-Nénikém, készen állok – mondta Inga, és miután megtörölgette szemeit, felnézett a várakozó férfira. Majdnem elállt a lélegzete, mert egy csodás külsejű ifjú állt előtte. Kreol bőre elárulta származását, hosszú, fekete haja vállaira omlott, tekintete kedves volt, mosolya pedig egyenesen csábító. A lány, bizonytalanul nénikéje fülébe súgta:- Ő volna a pap?
-Nem, Kincsem, ő csak elszállít benneteket a helyszínre –suttogta.
A lány elbúcsúzott, majd unokatestvérével, és a jóképű sofőrrel távoztak Machu Picchu felé. Gyönyörű tájakon haladtak végig, és mindenféléről szó esett a hosszú úton. Maria egy roppant jó kedélyű lány lévén, mindenből humort produkált, sokat kérdezősködött Angliáról, a suliról, haverokról. A beszélgetésbe bekapcsolódott a kedves sofőrük is, és egy idő után már egészen feszélyezetlenül nevetgéltek, viccelődtek. Inga nem azt érezte, hogy menekül, hanem, hogy kalandozik csodás, fenséges tájakon.
-Életemben nem volt részem ilyen lenyűgöző látványban!- lelkesedett.
-Hát akkor jól nézz szét, hogy majd ha visszamész Angliába, elmesélhesd az élményeid…
Egy idő óta már csak a két lány közt folyt a beszélgetés, feltűnt a sofőrük hallgatása.
-Mi történt veled, Rodrigo? Miért hallgatsz?- kérdezte Maria.
-Hát… én nem is tudom, lányok, hogy mit mondhatnék, egy ideje követnek bennünket.
-Nem is hiszem el…- nevetett jókedvűen Inga- te most csak el akarsz hallgattatni, mert meguntad csevegésünket… Nem igaz?
-Sajnos, nem -hangzott a rövid, és egyértelmű válasz.
Mindkét lány elkomolyodott, és ahogy hátranéztek, tényleg észrevettek egy sötétkék Cadillac- et.
-Már a motelnél láttam, hogy valami nincs rendjén…
A távolság rövidült. A sofőr elővette mobilját, felhívott valakit. Beszélgetni már nem volt ideje, mert a kocsi, amely követte, szédületes gyorsasággal mellettük termett, és egy lövés elsülése után a férfi a kormányra esett eszméletlenül. Maria ült elől, ijedtében felsikoltott, de volt még annyi lélekjelenléte, hogy hirtelen a fékre lépett, mire megállt az autó. A másik elébük húzott, kiszállt belőle két, elegánsan öltözött férfi, akik a lányokat kivonszolták a kocsiból, beültették saját autójuk hátsó ülésére, és mintha semmi sem történt volna, folytatták útjukat. A lányok kétségbeesetten jajveszékeltek, sírtak, de ez nem hatotta meg a férfiakat. Némán ültek, mereven, egyetlen szót sem ejtettek ki a szájukon. Inga kétségbeesetten szorította unokatestvére kezét, és nem tudta, miért történik egyszerre minden rossz vele, mióta beérkezett ebbe az országba.
Maria próbált spanyolul, kecsua nyelven értekezni, de szóra bírni sehogyan sem tudta őket. Később kétségbeesésében fenyegetőzni kezdett, hogy ha majd megtudják rokonai azt, amit velük tettek, biztosan nem ússzák meg szárazon. Sajnos, ez sem enyhített a körülményeken. Elég hosszú utat tettek meg az éjszaka sötétjében, mire egyszer csak megálltak, és kiszállították őket, majd megszólalt végre az egyik spanyolul: – Menjetek odébb pisilni! Ha elfutnátok, lelövünk!
Értetlenül nézett Inga, Maria lefordította a kegyetlenül hangzó szavakat.
Később a lányoknak élelmet és vizet adtak, majd újra beültették a kocsijukba. Várakoztak valamire, pillanatnyilag nem tudták miért álltak meg, de annyit sejthettek, hogy talán életben tartják.
-Kik ezek az emberek?- kérdezte Inga, amikor mellettük nem volt senki.
-Fogalmam sincs… A mamám nagyon fog aggódni.

A két férfi megfogta a lányok karját, és kiszállították a kocsiból. Valahonnan néhány meztelen testű férfi érkezett, s összekötözték a lányok kezeit. Egy rakományt a csomagtartóba tettek, majd beültek a kísérők, és perceken belül eltűntek az éj homályában.
A meztelen testű férfiak idegen nyelven beszélgettek egymás közt, és a lányokat maguk előtt terelgették, akár az állatokat, meg- megbökdösték, lépteik gyorsítását ösztökélve.
Nem sokáig mentek, az erdő ösvényén át egy lakott helyre érkeztek.
Betuszkolták őket egy szűk és sötét sátorba. Mindkét lány halálra ijedten próbált elhelyezkedni. Magukra maradtak, de nem is volt szükség kísérőre, hiszen olyan erősen összekötözték csuklójukat, hogy az már fájt.

-Mondd, mit akarhatnak tőlünk ezek az állatok?- kérdezte kétségbeesetten Maria.
-Fogalmam sincs. Mióta átléptem Peru határát, mintha csak egy rémálomba csöppentem volna…
-A sofőrünk el akart vinni arra a helyre, ahol a papok biztonságos felügyeletét élvezheted. Most csak annyit észlelünk az egészből, hogy elraboltak valakik bennünket.
-Nem értem…-szólt Inga- ez lehet a törzs, amelyen a démon uralkodik? Ők raboltak el engem a démonnak áldozatul?
-Ne aggódj… valahogy ki kell jutnunk innen…- nyögött fel Maria- iszonyatosan szorította a kötél.
-A legjobb megoldás lenne elszökni, de hová?- parányi reménysugár gyulladt Inga hangjában.
-Mindegy, hogy hová, csak el innen… úgyis több esélyünk van túlélni a dzsungelt, mint a kivégzést…- szólt suttogva a lány, mert odakintről mozgolódás hallatszott.
-Én mögéd csúszok…-mondta Inga- próbáld kioldozni a csomót.
Halkan mozgolódott, s amikor egymás hátához értek, először Maria, majd Inga tette szabaddá a másik kezét. Hallgatóztak, és próbáltak a résen kikandikálni. Amikor meggyőződtek, hogy csak a sátor előtt heverő férfi vigyáz rájuk, aki jókat horkant közben, alkalmasnak érezték a pillanatot az induláshoz. Egymás után másztak ki a sátor hátsó oldalán. Elérték végül az erdőt, a fákat. Semmit sem vihettek magukkal, nagy esélyük nem volt túlélni a dzsungel veszélyeit, de a menekülés ösztöne hajtotta tovább- tovább. Lihegve haladtak egymás mögött. Itt még bejárt utakon mentették bőrüket, de később már egyre nehezebbé vált az előrejutás. Csak arra összpontosítottak, hogy minél távolabbra jussanak attól a közösségtől.
-Várj, Maria…- lihegett Inga.- Nem bírom tovább… meg kell állnunk.
A lány izzadtan, gyorsan kapkodva a levegőt, megállt.
-Azt sem tudjuk, merre tartunk…
-Mindegy, csak menjünk minél távolabb. Megtaláljuk a hazafelé vezető utat. Nemsokára kivirrad, és kijutunk a dzsungelből…
Inga sírógörcsben tört ki:
-Te is tudod, hogy nem igaz! Nem fogunk innen élve kijutni!
Maria hozzálépett, és erősen átölelte:
-Ne sírj! Kijutunk innen nemsokára. Ugye tudod, hogy két választásunk volt?
Inga nem szólt, csak hüppögött, és görcsösen ölelte Mariat egy ideig.
Közben kivirradt, és a zöld pokol sokkal ijesztőbb arculatot mutatott, mint amikor még nem látták az éjszakában. Hatalmas fák nyúltak az égig, liánok tekergőztek, megnehezítve a továbbjutást, ijesztő állathangok keveredtek össze, nem tudni, melyik irányból jött, és épp ki leselkedett rájuk. Tudták, hogy veszélyes hely a dzsungel, és hogy a rovarok is okozhatnak halált… egy ártalmatlannak tűnő semmiség is… de menni kell, haladni kell, ki kell jutni innen…
Elindultak hát. Fáradtan, erőltetve mentek, s közben csak nyögtek, másztak, kúsztak a konok gyökerek, liánok között. Küzdöttek az akadályokkal, s az erősen párás, nehéz levegővel. Ahogy így haladtak, egyszer csak valami furcsa nyöszörgésre lettek figyelmesek.

-Hallod ezt, Inga?
Megálltak, guggoló helyzetbe ereszkedtek, és hegyezték füleiket.
A nyöszörgés újra hallatszott.
-Hallom- suttogta a lány…-Vajon mi ez?
-Talán egy állat- találgatta Maria.
-Vajon ránk támad?
Meghúzódtak és vártak. Végül győzött kíváncsiságuk, és elindultak a hang irányába. Észrevétlenül próbálták megközelíteni a helyet. A sűrű bozót között alig lehetett látni. Aztán egyszer csak észrevettek valamit, ami egy helyben mozgolódott. Lesben állva figyeltek. Úgy tűnt, csapdába esett.
-Gyere, szabadítsuk ki…-szólt Inga.
-És mi van, ha ránk támad? Azt sem tudjuk, miféle állat…
Egy ideig még figyelgették, de nyöszörgése egyre szívfacsargatóbbá vált.
Inga döntött, és lesz, ami lesz alapon, kibújt rejtekéből, oda szaladt. Mindketten megijedtek egymástól, amikor szembenéztek. Egy fatörzs közé szorult az ártatlan sebesült, vérzett a lába. Feküdt a földön, karjait, valószínűleg, hátra kötözték. De a lány nem ettől a látványtól lepődött meg, hanem külsőjétől: feje kecskééhez hasonlított, fülei lelógtak. Emberi karjai, lábai nem összeegyeztethető módon tartoztak teste zöld színéhez.
-Szabadíts ki, kérlek!- nyögött fel. Láthatóan rossz állapotát a vérveszteség okozta.
Inga minden szó nélkül odaugrott, és megpróbálta véres lábát kiszabadítani. Erre Maria is odamerészkedett, és segített unokahúgának. Inga gyorsan leszakított egy darabot a ruhájából, és bekötözte vele a kecskefejű lábát.
-Köszönöm…- hálálkodott az, de mozdulatlanul feküdt tovább, hiszen képtelen volt felállni.
Maria kioldozta a csuklóit összeszorító kötést. Az idegen lény felült, és kínlódott a felállással. Inga készségesen segített neki. Magassága megegyezett az övékkel, és most látták tisztán, hogy a békáéhoz hasonló bőrét fekete pöttyök tarkítják.

-Ki vagy te?- kérdezte Maria.
-Sarh a nevem. És ti kik vagytok?
A lányok bemutatkoztak, és kezet fogtak az idegennel.
-Mit kerestek a dzsungelben?- hártyás ujjaival a lábára tekert kötést igazgatta.
A lányok összenéztek, nem tudták elárulják-e kilétüket.
-Mi… megszöktünk …-szólt Inga bizonytalanul..
-Honnan?- kíváncsiskodott Sarh.
-Fogságba ejtettek valakik…
Maria gyorsan kiegészítette:
-Elraboltak, elhoztak a dzsungelbe, és mi megszöktünk.
Ebben a pillanatban hallani vélték idegen nyelvű emberek kiabálását. A két lány azonnal kapcsolt, és rájöttek, hogy üldözőik szagot fogtak. Ijedten, kétségbeesetten néztek a zöld idegenre, aki pillanatokon belül felmérte a helyzetet, és egy lépést hátrált. – Ezek a rohizák- suttogott, és gyorsan szedegetni kezdte a leveleket, hártyás ujjaival egy-kettőre megtisztította a tócsát, ami mellett álltak. -Gyerünk!- siettette őket Sarh. -Merüljetek alá egyenként…- biztatta tovább.
-Ezt nem mondhatod komolyan!- nézett rá kétségbeesve Inga.
-Megfulladunk. -toldta ki az érvelést Maria.
-Nincs idő erre!- dühös lázzal fogta meg a hozzá legközelebb álló Inga karját, és egy rándítással belelökte a vízbe, majd lenyomta fejét.
Maria elhűlt a váratlan esemény láttán, és csak arra volt lelki ereje, hogy kezével ajkához kapjon, belefagyott a szó.
Sarh őt is megragadta, és belenyomta a vízbe, majd utánuk ugrott.
Tulajdonképpen a tócsa csak egy kapu volt egy másik világ felé, mert alighogy elmerültek, egy lappancs kinyílt, és alázuhantak. Ugyanúgy vízbe csobbantak bele. Kapkodtak a lányok, csapdostak a vízben, úszni egyikük sem tudott. Sarh nyugodt volt és természetesen viselkedett. Megfogta karjaikat, kiúszott velük a partra… azaz a szárazra, amely nem volt más, mint egy műút. Csodálkozásuk nem ismert határokat. Nem értették mi történhetett velük. Egyik pillanatban még a dzsungel mélyén botorkáltak reményvesztetten, kétségbeesetten, üldözőkkel a nyakukban, másik pillanatban viszont már ott álltak egy teljesen ismeretlen világban, valahol a föld alatt, egy kiépített civilizáció közepén, furcsa, ismeretlen lények társaságában.
Az úton ugyanolyan zöld, békabőrű, kecskefejű lények sétálgattak, mint Sarh, nem lepődtek meg a lányok külsején, úgy tűnt, hogy számukra ismerősek az emberek, és teljesen közömbösek is.
Ázottan, ziháltan pihegtek a lányok a parton, és nem tudták, hogy hálálkodjanak-e Sarhnak, amiért megmentette az életüket, vagy inkább kívánják a francba őt, hogy egy másik csapdába kerültek.
-Mi ez a hely? – félig-meddig gorombán, másrészt csodálkozón szólalt meg Inga.
-Hogy mi ez a hely?- mosolygott Sarh.- Ez a mi világunk. Az emberek rosszat akarnak nekünk lépten-nyomon, ezért megalkottuk itt a föld alatt saját kis világunkat.
-De hát életemben nem hallottam rólatok…-fejtette ki gondolatait Maria.
-Még szép… Ha rájönnének, hogy itt lakunk, akkor már régen elpusztítottak volna.
-Megmentetted az életünket, Sarh… miért tetted, ha tudtad, hogy az emberek ártanak nektek?
-Mert itt úgyis meghaltok, aki ide bejött, az nem megy ki élve… értitek már?
A csalódás minden méretet felülmúlt bennük.
-Ezt hogy érted?- kapkodott a szavak után Inga -Akkor miért mentettél meg? Miért nem hagytad, hogy megöljenek ott fenn az üldözőink?
Válasz nem érkezett. Még szét sem tudtak nézni, környezetükkel ismerkedni, hirtelen sötét lett mindenhol, és önmagukban világító lények sokaságát vélték felfedezni, amint fölöttük keringenek.
-Kísértetek!- suttogott Sarh, és ijedtében beugrott a vízbe, akárcsak a többiek. Úgy látszott, nem ismeretlen téma errefelé a kísértetlátogatás… És a víz menedéket nyújt. A lányok viszont egyáltalán nem tudtak úszni, így maradtak azon a helyen, ahol voltak, és behúzott nyakkal figyelték az eseményeket.
A kísértetek egyre közelebb merészkedtek hozzájuk, végül pár centire a fejük felett lebegtek. Nem igazán tudták behatárolni, hogy mivel állnak szemben, hiszen a valóságban elképzelt szellemeket korántsem így képzeltek el. Fényes, vakító sáv határolta körül az emberi külsőt. Olyanok voltak, mint bármely más ember, csak épp lebegtek ezek, és olykor valami furcsa hangképzeteket hallattak.
Az egyik Inga mellé ereszkedett. Kinyújtotta kezét, és megérintette a lányt. Nem volt ez igazi tapintás, de érezte, hogy végigfut rajta a hideg… kicsit ismerős mindez… igen… a démon érintése…
Maria csak nézett egy pontot, és nem tudta levenni a szemét róla, később elfehéredett, majd ájultan esett össze.
Inga nem tudta, mit tegyen, siessen Maria segítségére, vagy a mellette álló szellemre figyeljen, aki imént rátette hideg kezét… Rettenetesen félt… és már tudta, ismerte ezt az érzést a Démon miatt… Önkéntelenül is arra gondolt, hogy Ő van itt… Igaza volt. Mert, aki az előbb a kezét tette rá, az maga volt a démon. Hirtelen változott át. A lány ösztönösen segített unokatestvérének, és nem nézett a lényre. Kétségbeesetten pofozgatta, élesztgette, míg az felnyitotta szemeit.
-Menjetek!- sziszegett a démon. Közben a többi szellem is köréjük állt.
-És ha nem?- szegült ellen bátran a lány, aki tudta, hogy a behódolás egyenlő a halállal.
-Akkor elviszünk…-suttogott.
Még ki sem mondta jóformán, a szellemek körülállták a lányokat, felemelték, és lassan haladtak velük pár méterre a föld felett. Először úgy tűnt, mintha bizonytalan lenne ez a lebegés, attól tartottak, hogy nemsokára leesnek és ezzel vége a rövid és viszontagságos életüknek. De egy idő után rájöttek, hogy nagyon vigyáznak rájuk, és bárhogyan mozognak, erős kezek tartják fogva. Fogalmuk sem volt, hogy hová viszik őket, de Inga tudta, hogy élete most már igazán kockán forog. Besétáltak a csapdába. A démon csapdájába. Sokáig vitték őket, és a barlangszerű alagútból eddig csak a műutat látták, mely alattuk futott végig, fölöttük pedig csak a semmiség tátongott. A szellemek aurája világított, és ahogy megszokták azt a fényt, a belül kirajzolódó alakokat is látni lehetett. Úgy tűnt, hogy mindegyikük lány, egész fiatalok… akárcsak ők maguk… Inga egyből kapcsolt. Nem lehetnek ezek mások, csakis a démon által feláldozott lányok szellemei. Nem mert arra gondolni, hogy most épp ő a következő áldozat… és hogy jövőre épp egy ilyen széparcú szellem lesz belőle, aki segíti a démon aljas szándékát véghezvinni…
-Maria- szólította meg unokanővérét alig hallhatón.
A lány felé fordult, de nagyon rossz passzban volt.
-Tarts ki, kérlek! A démon az, aki most elvitet bennünket…
Nem tudott szólni, de látszott, hogy megértette. Bólintott.
Még mindig lebegtek- ki tudja hová, merre, milyen dimenzióba vitték őket… Inga egyre kevésbé hitte, hogy valaha még életben megláthatja az övéit.
-Sarh csapdába csalt? – kérdezett egy idő után Maria.
-Nagyon valószínű…
A hideg érintés Inga karján bilinccsé vált.
-Ne találgassatok… ennek semmi értelme… a saját foglyaim vagytok…
Alig tudta felfogni Inga, hogy besétáltak a démon karjai közé. Egyre sötétebb lett, az út alattuk eltűnt. Lebegtek a szellemek velük, vitték valahová, és a lányok tehetetlenül engedelmeskedtek.
Még mindig szálltak- lebegtek valahol, de a levegő már ritkábbá, csípőssé, fojtogatóvá vált. Ebből sejthették, hogy nem a szabad ég alatt vannak, hanem valamiféle alagútban, esetleg barlangban. Alig érzékelhető módon leereszkedtek, földet értek.
-Menjetek!- szólt a Démon, és egykettőre szétoszlott a szellemcsapat.
Nyirkos, hideg volt a fal, a levegő egyre jobban fojtogatta, köhögés kínozta a lányokat.
Nem csak a félelem, nem csak a kegyetlen környezeti hatások miatt, de a démon rájuk kiterjesztetett bénító ereje folytán, félájultan kapkodtak levegő után. A szörnyeteg világító aurája adott némi fényt.
-Látjátok, kedveseim… sorsotok elől nem menekülhettek…- Inga fejére tette a kezét.
-Rád már nagyon- nagyon régóta várok…- sziszegte, s idióta pofája, ahogy vigyorgásra húzódott, rémséges volta jobban megmutatkozott. – Feláldozlak…-mormogta…- De azért adok egy esélyt. Hangosan röhögött, hangja síron túli volt.
-Szabadon mehettek most bárhová… Az igaz, hogy önmagatoktól is megtaláljátok az utat a helyszínre… merthogy arra vezet az út innen…-ismét röhögött, s ezúttal bedugták kezeikkel füleiket, mert elviselhetetlen volt a hangja.
-Magatokra hagylak. Innen már csak egy lépés a halál…-önelégülten kacagott, és hirtelen távozott.
-Nem kapok levegőt- fulladozott Maria.
-Én sem…
Nem tudtak egyet se lépni, még csak felállni sem, hiszen a légben terjengő fojtogató gáz egyre inkább hatott a szervezetükben.
Csapzott hajukra veríték folyt, tudták, hogy az életben maradási esélyük ezúttal nulla.
Inga a kezét torkára tette, mintha könnyítene ezzel a fulladásérzetén. Maria pedig sípolva vette a levegőt, és érezte, hogy lassan kimegy belőle az erő, hiába az élni akarás ösztöne.
Már-már öntudatlan állapotba kerültek mindketten, amikor Inga lebegni vélt egy fura kis szellemet. Kétségtelenül egy igazi kislány, aki nagyon is emberi alakban állt előttük. Elemlámpa volt a kezében, és arcába világított.
Nem tudott megszólalni Inga, de bármilyen hihetetlennek is tűnt, rá kellett jönnie, hogy az nem egy szellem, hanem egy igazi kislány, aki mellesleg nem is lebegett, csak állt és nézte őket.
-Gyertek…- szólt ártatlan, gyermeki hangon, de miután látta, hogy a lányoknak nincs erejük felállni, hirtelen elillant, és pár perc múlva egy kisfiúval jött vissza. Innentől már nem emlékeztek a lányok semmire. A két gyerek megfogta lábaikat, és egyenként húzták el egy falba vájt kis lyukig, amelyen áttuszkolták őket.
Ez a barlangnak egy másik része volt, ahová nem jutott be annyira a füstölgő, fojtogató gáz. Itt a földön hagyták őket egészen addig, amíg eszméletüket vissza nem nyerték.
Inga, amikor felébredt, a kislányt találta magával szemben, aki simogatta a haját, homlokát.
A kisfiú Maria mellett üldögélt, a lány nagyon megijedt, amikor kinyitotta szemeit.
-Hozzál vizet, Josh!- szólt a kislány.
A fiú szó nélkül felállt, és egy műanyagtermoszt a kislány felé nyújtott.
-Gyere, igyál…-Ingát ülő helyzetbe segítette, és szájához emelte az edényt. Semmi sem esett volna ennél jobban most a lánynak, mint ez a jéghideg víz. Mariát is megitatták.
-Köszönjük a segítségeteket…- mondta Inga, és megfogta a kislány kezét a hálája jeléül.
-Köszönjük…-rebegte Maria is, és újból behúzott egy jó adag friss vizet.
-Most erre nincs idő!- mondta a kis megmentőjük határozott kijelentéssel- Mennünk kell azonnal tovább!
-Hová ez a nagy sietség?- kérdezett megszeppenve Inga.
-Itt nem vagytok biztonságban.- felelt a kislány, és tovább noszogatta az alélt lányokat.- Gyertek utánam…
Engedelmeskedtek a kis barátnőjüknek, nem is volt más választásuk, hiszen olyan helyeken jártak, ahol legvadabb rémálmaikban sem.
Elől ment a kislány, elemlámpával kezében, utána a szótlan kisfiú, majd Maria, és Inga zárta a sort. Nagyon szédültek, és gyomruk is émelygett, nem beszélve a kialvatlanságról, éhségről, izgalmakról, amelyek mind ellenségük lett, és keményen kellett küzdeniük ellenük. Egy szűk átjáróhoz vezette őket a kislány, akinek még a nevét sem tudták.
Valószínűleg már jártak ott a gyerekek, ismerték a helyet, de a lányok számára minden új és ijesztő volt.
-Át kell bújnotok ezen a résen…- mondta a kislány, aki bizonyítottan a főnök szerepet töltötte be.
-Ez lehetetlen!- suttogta Maria, amikor a szűk lyukra pillantott- Ezen még egy egér sem tud átbújni…
-Meg kell próbálnotok! Ez az egyetlen út… ha nem teszitek, bármelyik pillanatban a démon keze közé kerültök.
-A démon úgyis megtalál…-mondta csüggedten Inga, és hangjában annyi szomorúság, lemondás rejlett.
-Ahová mi viszünk, ott nem talál meg.
-A démon bárhol megtalál!- érvelt tovább Inga.
-Fogadjunk szót a gyerekeknek, hiszen megmentették életünket, biztosan jót akarnak nekünk…- győzködte Maria unokahúgát.- Különben is, várjuk ölbe tett kézzel, hogy feláldozzon a mocskos szörnyeteg?
-Jól van, – egyezett bele Inga- próbáljunk átjutni ezen a lyukon… de mi van, ha beszorulunk?
-Talán átférünk rajta…- biztatta Maria.
Elsőként ő próbálkozott. Bepréselte magát a szűk lyukba, nem érzett talajt a lába alatt. Felsőteste fent, lábai lefele himbálództak.
-Hová zuhanok innen?- kérdezte ijedten.
-Sehová, csak préseld át magad…- biztatta a kislány.
-Mi a neved?- folytatta Maria, és kétségbeesetten kapálódzott lábaival.
-Katie.
Erre eltűnt hirtelen Maria, tehát túljutott az akadályon. Most Inga következett, és reszkető lábakkal, gyomorral ereszkedett alá. Neki is meg kellett küzdenie, de nemsokára sikeresen landolt valahol lent. A két gyerek utánuk rohant, ők otthonosan mozogtak a barlangban.
A lámpával átpásztázták a helyet, amely egy szélesebb, tágasabb térségnek bizonyult.
-Nos, itt egyelőre kifújhatjátok magatokat…- szólt a kislány, és valahonnan csomagot hozott elő. Kibontotta, és meglepve látták a jövevények, hogy igazi élelem van benne.
-Lássatok hozzá!- biztatta, és a kisfiúhoz fordult:- Gyere, Josh, egyél te is!
Az éhes, elcsigázott lányok, a segítőkész gyerekek nekiláttak az evésnek.
-Kérlek szépen… -nyelt egy nagyot Inga, és teletömött szájjal folytatta:- Mondjátok el nekem, hogy kik vagytok, hogyan kerültetek ide, és honnan van ez a finomság?
-A nevem Katie, ahogy már említettem, és tíz éves vagyok. Egy repülőgépen utaztunk, ami lezuhant. Mindenki meghalt. Csak ő- mutatott a kisfiúra- meg én maradtunk életben. Ő nem beszél, de fiatalabb lehet nálam. Amikor kérdeztem a nevét, azt sem mondta… Lehet, hogy néma, viszont nem süket, az biztos, mert érti, mit beszélek… Én elneveztem Joshnak … mint otthon a kutyánkat.
-Régóta vagytok itt? -érdeklődött Maria.
-Igen, régóta… nem tudom, mióta… de ismerem a démont, és láttam, hogy egyszer, régebb kivégzett egy lányt, aki azután szellemmé változott. Minket nem bántanak, nekünk mindent szabad. Szemet hunynak… De a démon kegyetlen, és elpusztítana, ha megtalálna… de még soha nem sikerült ez neki.
A kislány arcát kevésbé világította meg a lámpa fénye, haja hosszú és csapzott volt, ruhái rongyosak, akárcsak a kisfiú göncei.
-Egyszer sem próbáltatok elmenni innen?- kíváncsiskodott Inga.
-Nem… a dzsungel veszélyes hely…mielőtt lezuhantunk volna, hallottam, hogy a mama meg a papa a dzsungelt emlegették, és nagyon rémségesnek tűnt minden szavuk. Nincs innen messze a roncs… Először csak el akartunk bújni éjszakára egy üregbe… aztán beljebb merészkedtünk, majd felfedeztük az egészet. Mindent összeszedtünk Josh- sal, ami ehető, vagy felhasználható. Nem messze van egy forrás, onnan szoktunk vizet hozni. Az élelmet a szellemek adják nekünk. Azt hiszem, ellopják a bennszülöttektől, vagy… nem is tudom…ők rendesek velünk. El fogunk vezetni benneteket hozzájuk, hogy megvédjenek titeket.
-Jaj, ne, Katie!- ijedten szólt Inga.- Hisz a szellemek a szövetségesei!
-Ha ti megszabadítjátok a szellemeket, akkor ők cserében védelmet nyújtanak nektek…-magyarázta a kislány- A szellemeket kényszeríti a démon, ők nem a szövetségesei.
-Hogyan tudnánk mi megszabadítani a szellemeket?
-Úgy, hogy elhozzátok nekik az Élet Vizét.
A meghökkenéstől ledermedtek. Ők, két üldözött lány, akik bujkálnak a Démon elől, segítséget nyújtsanak szellemeknek? Nem… ez már túllépett régen az értelem határán.
-Nem értelek, Katie…- suttogott Inga, mert imént furcsa hangok ütötték meg a fülét.
-Csak akkor vagytok biztonságban, ha a szellemek védelmük alá helyeznek…- folytatta Katie.- Az aurájuk megvéd, nem érzékel általuk a démon. Bennünket is védenek. Az Élet Vizét egy sárkány őrzi, sőt más viszontagságokon is túl kell jutni… De ha azt megkapják a szellemek, akkor felélednek, és újra emberekké válhatnak.
A két lány először kételkedett a kislány szavaiban, de miután eléggé elfogadható választ adott kérdéseikre, kezdték elhinni azt a mesét, ami a valóságban zajlik, és pont velük történik meg. Megküzdeni a sárkánnyal? Viszontagságokon átjutni, hogy megszerezzék az Élet Vizét?
-És mondd, Katie…- forgatta gondolatait Maria- nekünk az mire jó, ha emberi testet öltenek a hatszáz éves szellemek?
-Vannak köztük fiatalabbak is… másrészt pedig csak egyetlen módon pusztul el a démon: akkor, ha szellemből átalakult ember végez vele.
-Mondd, Katie, mindezt honnan tudod?- megfogta a kislány karját Inga, és magához húzta, majd átölelte, és megsimogatta a haját.
-Tudom… tőlük… a szellemektől.
-Ők beszélnek?- próbálta szaván fogni Inga.
-Nem. De megértették velünk. Minket akartak elküldeni, csak mi nem tudjuk teljesíteni a feladatot. Ők küldtek, hogy megmentsünk benneteket…
-Na jó, majd meglátjuk, mit tehetünk…de előtte, kérlek, vezessetek ki a fényre, hadd lássuk a napot…- kérlelte a kislányt Inga.
Közben Maria és Inga is a kisfiúra sandított, de ő csak állt tisztes távolságot tartva.
Katie kissé odébb lépett, és a két lány suttogva kezdett beszélgetni:
-Josh biztosan sokkot kapott, ezért ennyire bizalmatlan, emiatt nem beszél.
-Valahogyan éreztetnünk kell vele, hogy mi barátai vagyunk.
-Mi legyen az Élet Vizével?- suttogott tovább Inga.
-Hogy mi? Van más választásunk? Ha nem pusztul el az az átkozott démon, akkor ő pusztít el minket.
-Én is így gondolom…
-Nem mehetünk ki innen a barlangból, mert a démon rátok találhat…először meg kell szereznetek a szellemek védelmét- szakította félbe beszélgetésüket Katie.- Ne vesztegessük az időt! Maradjatok itt, mi elmegyünk Joshsal, hogy elhívjuk hozzátok a szellemeket.
-Gyere, Josh!
A kisfiú engedelmeskedett, sietett a kislány után, aki nagyon ügyesen, jártasan mozgott a sötét üregek otthonában.
A két lány közel húzódott egymáshoz, a vaksötétben nem láthattak semmit.
-Vajon mit kell tennünk ahhoz, hogy megszerezzük az Élet Vizét?
-Fogalmam sincs… de remélem, hogy a szellemek majd segítségünkre lesznek… na meg Katiék is…- mondta Inga
-Ha ebből kikászálódunk élve, akkor száz évet élek majd…
-Angliában nem gondoltam volna, hogy ilyen pácba keveredek… még most sem hiszem. Olyan az egész, mint egy rémálom…
-Istenem! Mit nem adnék egy forró fürdőért!- sóhajtott Maria.
-Ezzel nem vagy egyedül…
Alig ejtettek ki néhány szót, máris borzongás futott végig rajtuk:
-Azt hiszem, jönnek…
Még ki sem mondta Maria, már a szellemek egyenként kezdtek feltűnni, és élesen vakító aurájuk világossá tette a helyet. Most korántsem voltak annyira ijesztőek, mint az első találkozáskor, de azért most is összeölelkezett a két lány, egymás karjai közt találva oltalmat.
Lebegtek, és nézték őket egyhangúan. A két gyerek nemsokára megjelent a lámpákkal, és a lányok felé tartottak, majd helyet foglaltak mellettük.
Az egyik szellem intett kezével, hogy álljanak fel a lányok, akik nagyon hamar teljesítették az idegen parancsát.
Néma csend volt, és ebben a síri némaságban megszólalt a szellem, úgy ahogyan a démon is beszélni szokott: csukott szájjal valószínűleg telepatikus úton hatott, mégis érthető, hallható hangon:
-Megkapjátok a védelmünket, ha elhozzátok nekünk az Élet Vizét. Csak közös erővel győzhetjük le a démont.
Mélységes csend lett újra. Ingát a hideg rázta, Maria remegő hangon szólalt meg:
-Elhozzuk az Élet Vizét nektek, ha segíteni fogtok.
-Julia veletek megy, ő megvéd. Mutatja az irányt, mert ő az egyetlen, aki ismeri azt a helyet. Josh és Katie is veletek megy, az ők védőszelleme Rosalie. Most, azonnal indulnotok kell, különben a démon megtalálhat, és akkor végetek… már semmit se tehettek…
-Na, és mi van az élelemmel?
-Hol találunk élelmet, vizet?
-Vizet lehet találni…-szólalt meg most először Julia. Hangja kellemes volt, és a vakító auráján át az arca fiatalosnak mutatkozott, ragyogott, mint a nap.- Majd élelem is akad, amiatt ne aggódjatok!
-És merre kell menni?- kérdezte Maria kicsit egykedvűen, miközben feltápászkodott a földről, és leporolta magát.
-Én mutatom az irányt…- szólt újra Julia, és alig fél fejjel feljebb lebegett.
A többiek vártak egy ideig, majd egyenként szétfoszlottak. Rosalie maradt a gyerekekkel, Julia pedig a lányokkal.
Elindultak, de sejtelmük sem volt, hogy hova.
A szellemlány lebegett előttük, mutatta az irányt, és ugyanakkor természetes fényforrásnak is számított. Mentek, botorkáltak a kövek, sziklák közt. Libasorban haladtak, a gyerekek közvetlenül Rosalie után, majd Julia, Inga, és Maria zárta a sort.
Alig tíz perc gyaloglás után enyhe világosság szűrődött be, s erről tudták, hogy közelednek a kijárathoz. Következtettek mindannyian, hogy nemsokára a szabad ég alatt folytatják útjukat. Már- már felengedett a félhomály, amikor egyszerre útjukat állta valami… ami nem volt más, mint a démon. Meghűlt ereikben a vér. Felsikoltott Maria, a gyerekek egymásba kapaszkodtak, Julia és Rosalie pedig aurájukkal hirtelen betakarták őket. Különös érzés volt: hideg és gyengéd szellőként érezték védelmüket. Valahányszor a démon megjelent, furcsa rosszullét környékezte, sőt az eszméletvesztés is fenyegette, mióta viszont Julia és Rosalie óvó „teste” oltalma alá kerültek, nem éreztek mást, csak kellemes, szellőnyi érintést.
-Ti átkozottak!- sziszegte a démon, és iszonyatosan erőlködött, hogy felülmúlja hatalmával a szellemeket. Kemény ellenfélre akadt, mert rajtuk semmi mágia nem hatott.
-Eljuttatlak a Szellemkoporsóba, ti makacs átkozottak!- fortyogott tovább.
Némán állták a sarat, tudták, hogy ezúttal nem képes ártani nekik.
-Hová viszitek áldozataimat?!- kérdezett, vagyis inkább üvöltött.
Felelet nem érkezett. Tehetetlen dühében hirtelen szétoszlott.
Ebben a pillanatban a két szellem visszaalakult, és siettetni kezdték az útitársaikat:
-Gyertek, gyorsan kell cselekednünk! Kifelé! A démon nem fogja annyiban hagyni!
Siettek, ahogy csak bírtak, és ezúttal a fény most már kedvükre szolgált, hiszen beláthatóbbá vált a terep. Nemsokára észrevették a barlang nyílását, és egy-kettőre kijutottak onnan.
A fény élesen hasított a szemükbe, belenyilallt az agyukba. Kezükkel védték a szemüket, és eltelt egy bizonyos idő, mire alkalmazkodtak a kinti világossághoz.
-Gyerünk, lányok…-biztatta őket Rosalie, akinek csak hangját lehetett érzékelni, őt magát nem, sőt Juliat sem lehetett látni sehol.
-Hol vagytok ti most?- nézett szét Inga.
-Itt vagyunk mindketten, csak te nem látsz bennünket. Mostantól az emberi szem számára érzékelhetetlenek vagyunk.
-De miért?- csüggedt el Katie.
-Minden földi lény számára láthatatlanok vagyunk, s ebben ti sem képeztek kivételt…
-De akkor miért mutatkoztatok eddig nekünk?
-Mert az a mi birodalmunk, nem a tietek. Az a barlang a mi otthonunk.
-Már nem sokáig…- tűnődött Maria hangosan.- Ha megtaláljuk az Élet Vizét, akkor elevenekké váltok, és eljöttök onnan…
-Igazad van…- szólt Rosalie, és csak sejteni lehetett hollétét hangja alapján.- Az a barlang nem is az otthonunk, hanem a börtönünk.
-Hol kószál most kedves barátunk?- kérdezett Inga kissé lekezelő modorban, ahogy a démont emlegette.
-Szerintem erősítést hoz magával …, hogy ártani tudjon nekünk. Jó lesz, ha minél előbb elhúzunk a jó büdös francba…-válaszolt szellemhez nem méltó hangnemben Julia.
Miután lassan alkalmazkodott szemük a fényhez, jó volt újra érezni a napfényt, a meleget, a föld, és növények illatát… Még akkor is, ha beláthatatlan veszélyek leselkedtek rájuk, akkor is, ha fogalmuk sem volt, hol, milyen helyen kell megkeresniük az Élet Vizét, örültek újra az életnek, a napnak, a levegőnek, mit magukba szívhattak.
-Messze megyünk?- kíváncsiskodott Katie, akinek szorosan a hátába lapult Josh.
-Nem, Katie… nincs messze a cél… csak meglehetősen veszélyes.
-A dzsungel amúgy is millió veszélyt rejteget…- nézett szét kémlelve Inga, és egyáltalán nem palástolta félelmét.
Felkacagott csengő hanggal Julia:- Ugyan, ugyan… a dzsungel egy mennyország ahhoz képest, ahová most elmegyünk.
-Jaj, ne korbácsold az idegeinket! Legalább legyél belátással a gyerekek iránt!- förmedt rá Maria.
-Nemsokára itt lesz a repülőgép… tudod, a roncsok…- mondta a kislány, és sietősen elindult egy másik irányba.
-Nem!- kiáltott haragosan Rosalie- ne menj oda!
Katie megszeppenve állt meg.

-Erre, kislányom! Nincs most idő a repülőre!- fegyelmezte a szellemnő.
Folytatták hát az utat. Az irányt könnyű volt betartani, mert csak a Julia kísérteties zenéje hangját kellett követniük. Már jó ideje tartott a menetelés, amikor megszólalt Katie:- Josh szomjas. Víz kell neki.
Egyikük sem értette, hogy honnan tudja ezt a kislány, de úgy látszott, hogy jelbeszédből is értik egymást.
-Csak egy kis türelem. -mondta Rosalie- azonnal kaptok vizet és élelmet is. Látjátok azt a nagy fát ott?
-Hol?- nézett szét a társaság.
-Jó, én majd odamegyek, és sikítok. Ti figyeljetek a hangomra!- mondta Julia.
Kis idő elteltével valóban hallatszott egy hátborzongató hang, és mind arra néztek. Tényleg nem volt messze a fa, és lényegesen nagyobbnak tűnt, mint a többi körülöttük.
Végső erejüket összeszedték, és kitartóan futottak a fához.
-Nos, itt megpihenhettek. Egyet aludhattok is, valószínűleg nagyon álmosak vagytok.
Ebben a pillanatban tényleg ásítozni kezdtek mindannyian. Leültek a fa tövébe. Előkerült valahonnan a termosz, és a hideg víz, majd élelemmel teli kosár termett előttük hirtelen.
-Ez varázslat…-suttogott Inga.
-Bizony az…- válaszolt őszintén Rosalie.
-Legalább finom, ehető- gyúrta magába az ételt a kis Katie.
-Mi ez az étel?- kérdezett Inga.
-Ez Nova Saltado- felelt Julia.
Az álom egyre jobban kerülgette őket, és ez valahol érthető is volt, hiszen alig aludtak vajmi keveset, mióta eljöttek otthonról. De ki tudja? Varázslat is lehetett…
-Ugye nem baj, ha most alszom egyet?- szólt félig csukott szemmel Inga, és kényelmesen elhelyezkedett az avaron, ami puha, selymes fűlepedőként szolgált fekvőhelyként.
A kislány, aki Maria közelében ült, lehajtotta fejét a lány karjára, aki szintén elnyúlt a kényelmes pamlagon. A kisfiú Ingához merészkedett, először csak figyelte a lányt, majd leült, később lefeküdt. Félálomban megölelte a lány Josht, aki néhány lapos pislogás után elaludt.
A szellemek most már magukra maradtak éberen, és intézni tudták a közös kis tervük kivitelezését. Egyelőre a békésen alvók nem is sejtették, hogy a nagy fa valójában csak külsőre az, mert belül egy egészen más világ vár rájuk.
Az igazak álmát aludták, és maguk sem tudták mennyit pihenhettek, mert amikor rendre ébredezni kezdtek, nagyon valószerűtlen érzések kerítették hatalmukba őket.
Katie Maria mellett ébredt, Josh nagyon szorosan ölelte Inga nyakát, amitől el is csodálkozott, de a világért se mozdult volna, nehogy felébredjen miatta a bizalmát elnyerő kisfiú.
– Nos, ha már mindenki ébren van…-hallatszott Julia hangja- talán indulhatunk.
– Várj, Julia!- szólt rá Maria, aki nézte a békésen alvó gyermeket.
– Nem vettem észre… bocsi…
Egy ideig csend volt, de nemsokára megmozdult, és kinyitotta szemét Josh is. Első pillantása Ingára esett, kicsit riadtan nézte, mintha valami rendkívüli dolog történt volna. Megijedt attól, hogy öleli a lányt. Inga viszont barátságosan tekintett rá, és megfogta kis kezét.- Ne félj, Josh, mi mindannyian szeretünk téged…
-Nem vesztegethetjük a drága időt!- mondta ellentmondást nem tűrő hangon Rosalie.
-Jó, de merre?- kérdezett Maria.
-Befele! A fába!- adta ki az utasítást Julia.
Mindannyian kérdőn néztek egymásra, majd tekintetükkel keresgélni kezdték a megtébolyultnak vélt szellemeket.
-Megőrültetek?!- kérdezett Maria.
-Tegyétek, amit mondtam!
Még mindig nem tudták, miről beszél az eddig barátságos védőszellemük.
Inga egyszerre nekicsapódott a fának, valószínűleg Rosalie lökte meg hatalmas erővel. Ám ahelyett, hogy bármi baja esett volna, eltűnt.

-Ti mit…-már nem tudta befejezni Maria a mondatát, mert ugyanúgy járt, mint társa. És a gyerekek is követték a többieket…
Idejük sem volt csodálkozni, mert alighogy beestek a fa üregébe, egy hatalmas zöld szempár leselkedett rájuk, ami miatt a frász kezdte kerülgetni őket.
-Rosalie! Julia!- ordították kétségbeesetten.
A két szellem azonnal megjelent, aurájuk fényt vitt a sötétbe, és így már halványan körvonalazódott a zöld szempár tulajdonosának alakja, ami egy nyákos kígyó volt.
-Menj innen, Sesen!- fordult vele szembe Rosalie, és ettől megtorpant a kígyó, nem kúszott tovább.
-Ne féljetek tőle!- nyugtatta meg a lányokat a szellem- ő a mi barátunk, majd segítségünkre lesz.
-Volna egy kérdésem, Rosalie…- szólt habozva Inga- most, hogy újra láthatóak vagytok, ez azt jelenti, hogy ez a hely…nem …
-Ez a hely az, – szakította félbe Julia- ahol megtaláljuk az Élet Vizét. Ebben a fában van!
-De ez nem is fa…- érvelt a kis Katie csalódottan.
-Nekünk fa. Az Élet Fája!
Sesen még egy darabig mozdulatlan maradt, aztán kezdett előrébb csúszni.
Riadtan néztek egymásra.
-Ne féljetek!- szólt Rosalie – Semmi bajotok nem esik, mert nem bánt Sesen.
-Mondd, hogy maradjon ott, helyben! -kiáltott kétségbeesetten Maria.
-Ő is velünk tart, úgyhogy jobb lesz, ha már most összebarátkoztok. -próbált barátságosan viselkedni Julia.
Sötét volt mindenütt. Mintha újra megismétlődne a barlangi környezet… csakhogy itt nem nyirkos falak vették körül fojtogató levegővel, hanem valami borzalmasan áporodott bűz áramlott, mintha valami rohadna.
-Talán Sesen ilyen büdös?- kérdezett a kislány, és befogta orrát.
-Lehet- suttogott Inga.
-Akkor egész úton bűzleni fog…
-Milyen úton?- kapcsolódott a beszélgetésbe Maria is.- Sehová se vezet itt az út… mintha csak egy üregben lennénk.
-Vannak itt olyan járatok is, ahová egyedül Sesen tud bejuttatni bennünket, úgyhogy készüljetek, és üljetek fel rá- adta az utasítást Rosalie.
A kis csapat tagjai kérdőn néztek egymásra, fogalmuk sem volt, hogyan lehet egy ilyen nyákos, büdös kígyóra felmászni, és utazni rajta…
Sesen nagyon jól ismerte a megbízatást, úgyhogy tette a dolgát, és mint egy busz, elindult az utasok felé, és ott várta a beszállást… azaz a felülést.
A kígyó hatalmas volt, Ingáék alig értek teste feléig.
-Másszatok fel! -parancsolta Rosalie, aki szemmel láthatóan egyre türelmetlenebb lett, valahogy nem tetszett neki a sok előkészület, magyarázkodás.
Már nem mertek ellenszegülve kérdezősködni, Maria karjaiba vette a kis Katiet, és próbálta feltenni a kígyóra. Közben kapaszkodott a kislány is, aki csodálkozva ujjongott, amikor célba ért.
-Hiszen nem is büdös! És olyan puha, kényelmes az ülés rajta, mintha csak felhő lenne…
Egyelőre nem értették, de nemsokára kiderült az igazság. Inga is felsegítette kis kegyeltjét, majd felkapaszkodott a két lány.
-Uramatyám! Hiszen ez olyan, mint a vatta!- hüledezett Inga. Ez nem is nyákos réteg rajta, inkább valami tapadós, de puha dolog.
-Hű, ez aztán igen!- örvendezett Maria- le se szállok Sesenről, itt akár aludhatunk is.
Nevetett és hátradőlt, mint valami puha pamlagon.
Rosalie és Julia nem vett részt az ámuldozásba, számukra ez nem volt különleges, úgyhogy csak lebegtek a csapat felett és komolyan nézték az útirányt. Sesen elindult. Fura érzés volt a csúszó kígyó hátán ülni, de egyáltalán nem bizonyult rossznak.
-Kicsit gyorsabban, Sesen!- biztatta Rosalie.
Fogalmuk sem volt, hol járnak, melyik üregben, melyik lyukban, hiszen mindenütt sötét volt. A puha, vattaszerű ragacs tartotta őket, le nem eshettek a kígyóról, ami hol függőleges, hol vízszintes irányban haladt. Katie egyenesen mulatságosnak találta az utazást, nem kevésbé a kisfiú is. A kislány hangosan nevetett, Josh arca mosolyról árulkodhatott volna a fényben, viszont neki nem jött ki hang a torkán, és arca sem látszott.
A két szellem lebegett, és vakító aurájuk, mint a csillagok, önmaguk fényében tündököltek.
Nem tudni, milyen távolságot jártak be, hiszen Sesen hatalmas teste az üregekben, jártasan, gyorsan mozgott.
-Csak azt nem tudom, mi ilyen büdös még mindig…-méltatlankodott Inga olyan hangosan, hogy a két szellem is meghallotta.
-Majd megtudjátok rövidesen- hangzott Rosalie válasza.
A szag erősebben érződött, egyre elviselhetetlenebbé vált.
-Csak nem ebbe a bűzbe kell beledöglenünk?! – orrához emelte kézfejét Maria.
-Most érkezünk a Bűzféreghez- jelentette be Julia.
Alig ejtette ki szavait, valahonnan félhomály derengett, kékes fény öntötte el a teret, s ebben a félhomályban egy hatalmas lény állt, vagy üldögélt, és iszonyatosan bűzlött. Sárga szemei világítottak már messziről. Az egész alak inkább egy jó nagy kupacnak felelt meg, és minden bizonnyal képtelen volt helyet változtatni. Talán leginkább egy méretes szemétdombhoz hasonlított, amelynek tetejében egy rohadó töklámpás áll.
Ahogy észrevette az idegeneket, azonnal hatalmas szája ordításra torzult, és olyan elviselhetetlen dögszagot árasztott, hogy majd elájultak.
-Mit kerestek ti itt?!- üvöltött.- Gyertek elő, őreim!
-Gyerünk, Sesen, húzz bele!- biztatta a kígyót Julia, s közben mindketten rátelepedtek védenceikre, nehogy kárt tegyen bennük a Bűzféreg.
Így már minden elviselhetőbbé vált számukra, sem a szag, sem a támadás nem veszélyeztette életüket. Viszont félő volt, nehogy megsebesüljön bajtársuk, Sesen, aki nélkül bizony, lehetetlenné válna az utazás. A kígyó, minden erejét belevetve, igyekezett túljutni a veszélyzónán, biztosan jobb módszer menekülni, mint támadásba lendülni a hirtelen felbukkanó sok egyforma őrrel, akik ugyanolyan rondák voltak, mint uralkodójuk, csak ők képesek a helyváltoztatásra. Több száz bűzlő dombocska közeledett, mindegyik tetején a rohadó töklámpásra emlékeztető fejjel. Rovarok, bogarak százai özönlötték el, s némelyikük hosszú, méteres nyelvével le- lenyalta testéről azokat. Az ember azt gondolhatta, hogy önmagukon tenyésztik a bogarakat, amelyeket később megesznek. De egyelőre nem lehetett tudni az igazságot. Sesen igyekezett minél gyorsabban haladni, a szellemek pedig áthatolhatatlan burkot képeztek a csapattagokon. Nemsokára újból sötét lett, csak a két szellem világított, és lassan felszálltak az utasok feje fölé.
A két gyerek elaludt a védőburok alatt, és békességesen nyúltak el a vattaszerű fekvőhelyen.
Lecsendesedett minden. Vihar előtti állapot… Kiérződött, hogy valami készül… valami nagyon nagy dolog készül. Sesen megállt. Pillanatig nem tudták eldönteni, hogy pihen-e a gigászi kígyó, vagy tényleg megérkeztek a célhoz. Rosalie és Julia a lányok mellé lebegett, aztán megszólalt Rosalie:
-Lányok, megérkeztünk.- Hangjában határozott elszántság volt.
-Le kell szállnotok, innentől már gyalog kell mennetek tovább.
Megértették, és kérdések nélkül engedelmeskedtek a szellemeknek. Felkeltették a gyerekeket, majd segítettek nekik a leszállásban.
Ruhájukba beleragadt a vattaszerű képződmény, amitől kissé ragacsosak lettek.
Most viszont nem ez volt a világ legnagyobb gondja… hiszen folytatniuk kellett az utat, és ki tudja milyen küzdelem várt rájuk.
Rosalie megszólalt újra:- Elmehetsz, Sesen!
-De hát nem jövünk vissza?- kíváncsiskodott Katie.
-Még nem tudhatjuk…- szólt Julia- Talán igen, talán nem…
-Jaj, Julia!- förmedt rá Inga, aki egyébként is kivolt a szellemek titokzatos viselkedésére.
-Katie még gyerek. Miért beszélsz így vele? Ha tényleg nem jönnénk vissza, akkor sem szabad ilyen kijelentéseket tenned! Kegyetlen vagy!
-Lehet, hogy kegyetlen vagyok, de akkor sem hazudok! Eléggé nagy kihívás a következő próbatétel.
-Miattatok van!- fakadt ki Maria.
-Még hogy miattunk?!- dühödött fel Rosalie- Úgy tudom, mi mentettük meg az életeteket, különben már ti is ebben a fényes ruhában lebegnétek eddig, akárcsak mi…
-Jól van, fejezzétek be!- Katie legörbülő ajkakkal intette le a veszekedő párost.
Mind a kislányra néztek, és elhallgattak. Be kellett látniuk, hogy nem segít rajtuk a veszekedés, sem az egymás hibáztatása. Előttük a teljesítendő feladat, tehát erre kell koncentrálniuk elsősorban.
Sesen lapult egy helyben. A két szellem elindult egy bizonyos irányba, és tudták a földiek, hogy követniük kell őket. Sötét volt, de nem kimondott vaksötét. A formák, alakok körvonalazódtak, s ha tágra nyitották szemüket, akkor még sejthették is, hogy hol járnak. Azt már észrevették mindannyian, hogy nem egy fa üregéhez hasonlít a hely. Mert ahol járnak, egy sziklás, köves barlang, és egyre jobban közeledtek valami vörös fény felé, ahonnan meleg áramlott.
Ez több volt, mint rémálom, ezt már nem hasonlíthatták a sci-fi filmekhez sem… Megszokták, hogy furcsa ügyekbe, helyzetekbe, helyekre keverednek, de nem fért sehogyan sem az agyukba, hogy ha bemennek egy fába, hogyan jutnak el egy sziklás- köves barlangba…
-A Hósárkány őrzi az Élet Vizét. Most hozzá kell eljutnunk.- világosította fel a kis csapatot Julia.
Nem volt feltűnő, hogy utolsó percben adják tudtukra a következő lépést.
-Mennünk kell!- kiáltott Rosalie, és egyre idegesebbnek, elviselhetetlenebbnek látszott.
Haladtak egy ismeretlen kapu felé, ahonnan már nemcsak vörös fény, meleg, hanem szörnyű, ijesztő morajlás is áramlott.
– Mi van ott, Rosalie?!- kérdezett félő kíváncsisággal Maria.
– Azonnal meglátjátok!- hangzott a fellengzős válasz.
– Kibírhatatlan lettél, tudod?- jegyezte meg a lány.
A szellem, mintha meg sem hallotta volna, lebegett elől. A nagykapuhoz érve, mindannyian megálltak. Az iszonyat gyökeret vert bennük.
Egy fortyogó tűzhányó állta el az útjukat, lenn, a mélyben kavargott, háborgott, zúgott a kitörni készülő láva.
-És… most, hogy utunkat állja ez az izzó lávatömeg, hogyan tovább?- szólalt meg Inga, akiben még kis remény is született, hogy nem kell tovább folytatniuk az utat.
-Át kell jutnunk a túloldalra. Ott van a Hósárkány.
-Te tényleg megőrültél, Rosalie!- szólt rá Maria, aki szemmel láthatóan ellenségévé vált a durva, akaratos szellemnek.
-Julia, miért hallgatsz?!- kétségbeesett reménykedéssel fordult Inga a barátságosabb szellem felé.
-Mert nincs más választásunk… tényleg át kell jutnunk a túlsó oldalra.
Pár pillanatig néma csend uralkodott.
Aztán Julia szólalt meg újra:
-Látjátok, ott a peremen, a keskeny szegélyen sikerül átmenni.
-Le fogunk esni… túl veszélyes! – Maria holtsápadttá vált egy pillanat alatt.
-Itt vannak a gyerekek is…- aggodalmaskodott Inga.
-Igen, Julia, mi túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy meghaljunk- szólt Katie is, akinek kezét Josh erősen szorította.
-Ha itt maradtok, biztosan megtalál benneteket a démon, és azonnal végez veletek. Különben is, szükségünk van rátok…
Mindannyian feszültekké váltak, látszott rajtuk a halálfélelem, kihívták maguk ellen a sorsot.
-Elől megyek én- csendesen, elszántan jelentette be Inga. Majd utánam jöhet Katie, Josh…és jó lesz, ha te zárod a sort, Maria…- fordult unokanővére felé, és nagyot sóhajtott. Hogy mi minden belefért ebbe a sóhajba, azt csak ők tudták, érezték, akik a halál küszöbén álltak.
Alól, a mélyben, az izzó láva, mint purgatórium tüze, kavargott félelmetes morajlással. A perem alig volt egy méter széles, és itt-ott beomladozott a fal, itt sokkal keskenyebbé vált az átjáró. Balra, lent a tűz, jobbra a hatalmas fal, amelynek tetejét nem lehetett látni.
Remegő lábakkal indult neki Inga. A túloldal bizonytalan távolságban nézett farkasszemet velük, a tölcsérszerű mélyedés pereme félkörben húzódott végig, nem látszott az út vége.
Julia és Rosalie is elhallgatott, s a csapatjuk közelében lebegett. Inga, ahogy pár lépést tett, érezte a lentről áramló hőt. A gyerekek is teljes erejükkel koncentráltak, Katie szorosan a lány nyomában lépkedett. Néha beszakadt itt- ott a fal, a kavicsok, kövek gyorsan zuhantak a mélybe, ahol rögtön elolvadtak. – Istenem!- hadd éljük túl!- mormogta Maria magában.
Elég keveset mentek, amikor észrevette Inga, hogy előtte egy fél méternyi helyen beszakadt a perem. Megtorpant.- Várjatok!- és kezével megálljt jelzett.
A szellemek csak lebegtek, és egyáltalán nem tudtak hozzászólni a váratlan fordulathoz.
Inga egyenesen Rosalienak szegezte a kérdést:- Most mi legyen?
-Át kell jutnunk!- kiáltotta idegesen.
-Hogy a francba, megmondanád?
-Ugorj át!
-Nem tudok!
-Segítünk mi, Inga…- szólt Julia, és Rosaliera nézett, mintegy megerősítést várva tőle.
-Hogyan tudtok segíteni?- kétségbeesve törölgette homlokát.
-Mindketten megpróbálunk megtartani, miközben ugorsz.
Inga tudta, hogy úgysincs más választása, meg kell tennie. Rosalie és Julia szinte magukba bújtatták, mint egy védőburokba, és nemsokára át is ugrott. Akkor a két szellem a kislányhoz társult, akinek arcára kiült a félelem.
-Nem megyek… először menjen Josh…- szipogott.
Josh, bátortalanul ugyan, de kikerülte Katiet, és rákészült az ugrásra. A szellemek ugyanúgy beburkolták, mint Ingát, és egykettőre sikerült neki is átjutnia.
Most te következel, Katie…- szólt hozzá Maria.
-Nem, menj te, majd utánad…
A lány megértette a kislány félelmét, és időt hagyott még neki, aztán ő is ugyanúgy jutott át, mint társai.
Most már csak a kis Katie maradt hátra, aki szemmel láthatóan nagyon félt az ugrástól.
-Gyerünk, Katie, ne félj, nem lesz baj!- bátorította Inga.
A szellemek beburkolták a kislányt is, aki nagy lendületet vett és ugrott. Csakhogy épp a szakadék szélén landolt, és megcsúszott lába. Kezével ösztönösen kapaszkodott a perem szélébe, a szellemek pedig nagy erőfeszítést tettek, hogy visszatartsák a zuhanástól. Maria, aki mellette állt, elkapta a karját, de a kislány keze egyre jobban csúszott, végül már csak ujjai görcsös szorítása tartották meg…de ez már nem volt elég… A két szellem még pár másodpercig küzdött, emelték, lebegtek vele, de végül kiesett a burokból, és lezuhant a mélybe.
Ezt látva, Josh torkaszakadtából üvöltött:- Katie!
A kislányt viszont már nem menthette meg a némának hitt Josh hangja sem…
Inga és Mária leblokkoltak, nem kevésbé lepődött meg a két szellem sem.
Meredten néztek a zúgó, morajló, vörösen izzó kőtengerbe, amely kíméletlenül magába itta a kislány testét.
-Ezért ti vagytok a felelősek!- kiáltott torkaszakadtából Maria, a szellemek felé nézve. Dühtől és fájdalomtól eltorzult arccal, keserűségtől, tehetetlenségtől fuldokolva ordított.
-Mi meg akartuk menteni őt, ha nem vetted volna észre! – szólt csalódottan Julia.
Ingának még mindig nem jött ki hang a száján, és a kisfiút magához ölelte, aki némán sírt, maszatos arcocskáján lecsordult a könny.
-Nem állhatunk meg! Folytatnunk kell tovább az utat!- szólt utasító hangon Rosalie.
-Van benned egy csepp érzés?- kérdezte Inga alig hallhatón. Tudta, hogy már csak egyetlen választásuk van: folytatni az utat tovább, hogy végre megtalálhassák az Élet Vizét.
-Nem is értem, miért kellett ezeknek a gyerekeknek erre a veszélyes helyre jönniük…- méltatlankodott tovább Maria.
Válasz sehonnan sem érkezett, így a továbbiakban már csak magában folytatta a gondolkodást.
Lassan, óvatosan indult el újra Inga, nyomában Josh, majd a lány unokatestvére zárta a sort.
Lépésről lépésre haladtak a cél felé, de most már egyre óvatosabbak voltak, egyre inkább koncentráltak a szűk peremre, ahol a szegély egyre jobban elkeskenyedett. Inga attól félt, hogy hirtelen elveszíti egyensúlyát, és elég egy óvatlan pillanat, rögtön lezuhan. Nem volt kevesebb a kétség Mariaban sem. A kisfiú ösztönösen lépkedett, és egyre csak hű kis barátnője járt a fejében, aki nélkül bizony elveszett volna.
A szörnyű, már-már elviselhetetlen hőt felváltotta egy-egy enyhe áramlat, és nem tudták, hogy képzelődnek csupán, vagy tényleg lehűl a levegő a tűz mellett. Végre már csak pár lépés, és túljutnak a Tűz Birodalmán. Inga elsőként tette lábát a szűk peremről a járható talaj felé, nyomában Josh, majd Maria. Mindannyian kimerültek, fáradtak voltak, vörösen égett az arcuk, és szakadt a veríték róluk. Mindezek mellett megviselte őket Katie elvesztése, némán lépkedtek fájó szívvel tovább-tovább.
A hideg egyre közelebbről érződött, kétségtelenül a másik boltív mögött rejtőzködő ismeretlen világból érkezett.
Kedvükhagyottan, összetört lélekkel kerekedtek neki egy újabb kihívásnak. Hajuk csapzottan lógott nyakukba, ruhájuk piszkosan, összevissza szakadtan, bőrükre tapadt. Így jutottak el a Tűz és Jég Birodalmának határáig, a Nagy Boltívig, ami alatt sorban haladva, léptek át.
Ahogy átjutottak a másik világba, mögöttük egyszerre becsukódott egy hatalmas kapu. Egyre hidegebb és világosabb lett.
-Nemsokára a Hósárkány Birodalmában leszünk. -jelentette be Julia.
Megálltak mindhárman, és várták a magyarázatot.
-A Hósárkány őrzi az Élet Vizét. Ugyanolyan kráterben lakik, mint amit az imént kerültünk ki. A falban van egy gyerek kéznyoma…- félszemmel Joshra sandított Rosalie- ha ebbe beleillik egy kéz, akkor nyert ügyünk van.
Bukdácsoltak tovább, és egyre jobban fáztak, egyre jobban féltek az ismeretlen kihívástól.
El sem tudták képzelni, hogy milyen lehet a Hósárkány… nemhogy megküzdjenek vele mindenféle fegyver nélkül.
Nemsokára tényleg feltárult a kráterszerű mélyedés, benne a lakójával, a Hósárkánnyal. Talán aludt, talán csak szunyókált, minden esetre, nem vette észre a settenkedőket. A szellemek segítettek a sárkány szunyókálásán, mert a gödör fölé szálltak, és csillámló port hintettek szemére. Még jól megbámulták a kedves ellenségüket, aki olyan patyolatfehér volt, mint a hó, csak tarajai látszottak kékesnek…

Rosalie az egyik fal felé lebegett, jelzést adott. Egymás után szedték a lábaikat, ugyanakkor óvatosan lépkedtek, hiszen félő volt, hogy felébred a sárkány, és rettenetes haragjában mindegyiküket porrá zúzza. Ahogy elértek a falhoz, megláttak egy fénylő keretet, amely egy gyerek kézlenyomatát tartalmazta.
-Josh, kedves…- fordult Rosalie a kisfiúhoz- légy szíves, tenyerelj bele ebbe a lenyomatba.
Josh nézte a szellemet, de meg sem mozdult.
Kedves hangon, szerényen biztatta újra a kisfiút:
-Gyere, tedd ide a kis kezecskédet!
Inga felemelte, hogy könnyebben elérhesse a lenyomatot.
A kisfiú viszont most sem fogadott szót, valószínűleg neheztelt a szellemre Katie halála miatt.
-Na figyelj, te kis okos!- kezdte elveszíteni türelmét Rosalie. -Ha nem teszed bele a kezedet, akkor nemsokára felébred a sárkány, és gondolkodás nélkül lenyel. De ha szót fogadsz nekem, akkor megkapjuk az Élet Vizét, és meglehet, hogy a kis Katie is ugyanolyanná változik vissza, mint volt…
Az utolsó szavakra felkapta fejét a kisfiú, de még mindig makacsan állta a sarat.
Julia is odalebegett és sürgetően mondta:
-Siessetek, mert nemsokára felébred, és még ki kell jutni a Birodalmából, különben megöl benneteket.
Ebben a pillanatban Josh fura áramlatot érzett maga körül, s ahogy megfordult, a mosolygó Katie szelleme lebegett mellette.
Felvidult a gyerek arca, és a lányoké is.
-Katie? Te vagy az?- kérdezte Inga, és meg akarta ölelni, de a semmibe markolt.
-Tedd meg, Josh!- szólt a kislány- Nekem is szükségem van az Élet Vizére.
A kisfiú most már boldogan nyúlt a kézlenyomat felé, és mind az öt ujja éppen passzolt abba. Ettől az érintéstől elfordult a kéz, és kinyílt a doboz. Egy kis üreget láthattak, benne egy üvegcsét találtak.
-Vedd ki, Josh! – biztatta Julia.
A kisfiú szó nélkül engedelmeskedett, és Inga felé nyújtotta azt. A lány elvette, és magához ölelte, hiszen nagy és veszélyes utat tettek meg érte… Végre célt értek.
Csakhogy nem volt sok idő az ünneplésre, a Hósárkány üvöltve adta tudtára mindenkinek, hogy felébredt, és rajtakapta a rablókat.
A szellemek gyors lebegésbe kezdtek, jelezve a menekülésük irányát. Szaladtak mindannyian, Katie Josh felett szárnyalt, mint az angyalok. A hófehér sárkány borzalmasan dühössé vált, úgy vágtatott utánuk, ahogy csak bírt. Már- már elveszettnek látszott a csata, úgy tűnt, hogy elkapja valamelyiküket, mire egy szakadék széléhez értek. A mélyben víz zubogott, és itt sem volt már sok választás, a mélybe ugrottak. A sárkány állt fent, és nézett tehetetlenül.
Nem ütötték meg magukat a lányok, a kisfiúnak sem esett baja. A szellemek minden erejükkel megpróbálták kivonszolni a bátor fiatalokat. Miután sikeresen partra értek, Inga görcsösen szorítva mutatta társainak az üvegcsét. Vigyázott rá, és épségben is maradt.
Boldogok voltak mindannyian.
-Most már túlvagyunk a veszélyen, lányok!- ujjongott Rosalie.
-Akkor ki is próbálhatjuk az Élet Vizét- javasolta Julia, és Josh tágra nyílt szemekkel kémlelte őt.
-Inga, önts egy cseppet Josh ujjára!
A lány óvatosan csavarta ki a fedelét, majd annál is óvatosabban cseppentett egyet a kisfiú kezére.
-Josh, érintsd meg Katie homlokát!- adta a további utasítást Julia.
A fiú mellé ereszkedett a kislány szelleme, és Josh kinyújtotta kezét, megérintette a lány tündöklő homlokát. Visszafojtott lélegzettel várták a fejleményeket. És valóban megkezdődött a folyamat: a kislány testet öltött újra. Amikor hús- vér emberként látták őt, fenséges érzés kerítette hatalmába mindnyájukat, de legboldogabb Josh volt, aki váratlanul megszólalt.- Tudod, Katie, az a sárkány nem is volt igazi… nem tudott repülni…
Megható pillanatok következtek, mert ott, abban a helyben megtörtént Julia és Rosalie átváltozása is, akik ugyanolyan lányokká „nőtték ki magukat”, mint Inga, meg Maria. Ölelkezve borultak egymás nyakába.
-Mindent köszönök!- szólt most már egész nőies hangon a fehérbőrű Julia.
-Én is köszönöm nektek!- mondta Rosalie, az indián lány- Ne haragudjatok, ha kissé undok voltam veletek…
Most már végre együtt örülhettek a nagy sikernek.
-Most pedig visszamegyünk társainkhoz, és elpusztítjuk közös erővel a DÉMONT!- bosszúval a hangjában, emelte fel fejét Julia.

 

A BARLANGBAN

Egy ideig némán ült a két barát a bejáratnál. Nem volt miért sietniük, nem motiválta már őket sem a kaland, sem a cél.
-Tudod, Nick, most nagyon szeretnék az én kis Ingám közelében lenni… Mit nem adnék, ha még egyszer életben láthatnám, ha még egyszer csókolhatnám ajkait…- Felsóhajtott és folytatta:- Azonban nagyon úgy tűnik, hogy nemsokára elér bennünket a végzet. Megdöglünk, barátom, akár előre is megáshatjuk sírunkat…
-Én vagyok mindezért felelős…-csordult ki Nickből az önvád.- Ha nem hozlak el erre a helyre, nyugodtan élhetsz tovább a megszokott környezetedben.
-Legyen elég, Nick! Már mindegy, hogy miért, a lényeg, hogy itt vagyunk, és vagy eldöntjük, hogy megisszuk annak a vacak üvegcsének a tartalmát, és tovább nem fáj a fejünk, vagy elindulunk, és tesszük a dolgunk…
-Vágjunk bele, Nick!- biztatta barátját Bart.
-Na, menjünk! Hátha megtaláljuk a gyémántot, és hazajutunk valamikor…- csalódottság volt a hangjában, kimerült lemondás.
A fáklyákat meggyújtották, elindultak a barlang belseje felé. A járat egyelőre szűk volt, de minél inkább haladtak befele, annál jobban szélesedett ki.
-Vajon hol találjuk meg azt a gyémántgömböt, fogalmam sincs…- szólt egy idő hallgatás után Bart.
-Pedig tudhatnád, haver…- mosolygott bajsza alatt a barátja.
Egy ideig újból hallgattak, csak a kövek, kavicsok koppanása hallatszott innen- onnan, ahogy belerúgtak menetközben. A barlang bejáratától egyre inkább távolodtak, mentek egy ismeretlen felé, valahová, ahonnan talán már nincs visszaút.
-Ajánlom, hogy a közelben legyen az a gyémántgömb… különben …- kezdett a beszélgetésbe Bart.
-Különben mi van?- szólt lesütött szemmel Nick.
Egy ideig újból csendben, óvatosan lépkedtek tovább, elmerengtek gondolataikba.
Ám nemsokára, amikor éppen egy kis pihenőt tartottak, és a szótlanság kifogott rajtuk, valahonnan zaj szűrődött be. Nem értették, mi lehet, kérdőn ütközött tekintetük, szavak nélkül is megértették egymást, hogy itt bizony valami nagyon különös dolog történik.
Füleltek visszafojtott lélegzettel. Nemsokára viszont elült a zaj, és ők újra fellélegezhettek.
Folytatták útjukat, és mivel egyelőre csak egy irányban vezetett, nem is volt más választásuk, mint azon haladni.
-Várj csak egy pillanatra…- intett barátjának Bart, aki heveny fülelésbe kezdett.
A zaj, amit az imént hallottak, mintha erősödött volna… Talán éneklés, vagy monoton muzsika lehetett. Kivehetetlen volt, de egyre világosabbá vált, hogy embertől, vagy emberektől származik.
-Nos, haver, nem áll túl jól a szénánk- mondta, és nyelt egyet.
Jó ideig bandukoltak még, a zaj pedig egyre közelebbről hallatszott, és nagyon úgy tűnt, hogy nem vezet máshová út, csakis egyetlen helyre: arra, ahonnan a hang jön.
-Mit fogunk tenni, ha szemtől szembe kerülünk velük?- aggodalmaskodott Nick.
-Ebbe egyelőre nem élem magam bele, de valószínűleg nem esik majd bántódásunk… -láthattad, hogy a kergulok sem bántottak…- próbált meggyőző lenni Bart.
Egyre óvatosabban haladtak, és nemsokára egy hatalmas csarnokba értek. Szemük, szájuk tátva maradt a csodálkozástól, annyira fenséges látvány tárult szemük elé. Kristályok színes világa köszöntötte, a természet csodája kápráztatta el. Ahogy körülpásztázták a fáklyával a helyet, megmutatta magát minden kis rejtőzködő kincs, és elárulta szépségével önmagát. Miután jól kigyönyörködték magukat, kezdtek ismerkedni a hellyel is. Kiderült, hogy összesen három út van, amelyen el lehet indulni. Választás elé kerültek
-Ez sorsdöntő lehet…- kezdett bele a latolgatásba Nick.
-Az is… és nincs halvány lila gőzünk se, hogy melyik utat válasszuk.
-Én talán a bal szélsőre szavazok…- húzódott arra Nick.
-Ez nem lesz jó… talán a jobb szélső a helyes út…- tétovázott Bart.
-Akkor, azon az alapon, hogy se neked, se nekem ne legyen igazam, válasszuk a középsőt.
-Nem- makacskodott Bart- én a jobb oldali irányt választom.
-Te nem vagy eszednél, barátom! Csak nem akarod, hogy szétváljanak útjaink?- hüledezett Nick, és kezdte azt képzelni, hogy barátja becsavarodott.
-Figyelj!- szólt dühösen Bart- már annyi mindent csináltunk ketten rosszul. Tudjuk mindketten, hogy meg fogunk halni…- Ennél a kijelentésnél megállt, majd folytatta tovább- Próbáljuk meg külön- külön. Hátha több sikerrel járunk…
Nick egyáltalán nem értette, hogy mi ütött ilyen hirtelen barátjába, de nem tudta jobb belátásra bírni, bárhogy is akarta.
-De hát egyetlen üvegcsénk van…- próbált egy utolsó érvet felhozni Nick.
-Igen, egyetlen üvegcsénk van, és azt tartsd magadnál! Nekem nem lesz szükségem rá, mert én megtalálom azt a gyémántot, és visszamegyek saját világomba.
Félig-meddig félve nézett Nick a barátjára. Az imént még a lemondás, a biztos halálba futás gondolata érződött ki mondataiból, most meg a siker learatásának tudatában szónokolt.
-Haver, látom, hogy kimerültél…a barátod vagyok…bízz bennem….én csak a javadat akarom. Ha elválunk egymástól, nagy valószínűséggel bajunk esik. Millió veszélyt tartogat számunkra ez a barlang. Együtt könnyebben megvédhetjük magunk…
-Nem!!!- kiáltott Bart, dühében összeszorította fogait, és összevonta szemöldökét.- Nem, Nick! Elég volt! Én máris indulok.
Valamiért pillanatig úgy érezte Nick, hogy utána kell mennie, de aztán mégis engedte elmenni Bartot. Egy ideig hallotta még lépteit, végül elnyelte a sötét és a csend. Az a bizonyos monoton emberi hang hallatszott még, de miután Nick is végre eldöntötte, hogy útjára indul a bal oldali szűk járaton, egyre halkult a zaj, majd teljesen elcsendesült. Valahogy bántotta, és érthetetlen volt számára a barátja viselkedése. De mégis fellélegzett, mert egy belső sugallat alapján úgy érezte, hogy a helyes úton halad. Lehet, hogy a hang eloszlása is hozzájárult lehiggadt érzetének kialakulásához. Másrészt viszont nagyon emésztette magát a barátja miatt. Hogyan tovább? Ha valamelyikük szerencsés is lesz, és a varázsgömb birtokába kerül, hogyan találnak egymásra? Vajon megtenné Bart, hogy veszni hagyja őt? Akaratlanul is a démonra gondolt, aki bármikor hatni képes rájuk. A járat egyre szűkült, és nem tudta, hogy zsákutcába került-e, vagy tovább folytatódik az út. Mindenesetre nagyon megéhezett, és gondolta, kipakol, eszik egy keveset, és még alszik is, hiszen már jó ideje gyalogolt. Az időérzéke kikapcsolt, nem tudta, hogy hány óra van, hogy nappal vagy éjszaka van. Leült, a fáklyát elhelyezte maga előtt, majd komótosan evett a kergulok által készített eledelből, amelyek igen finom, ízletes falatok voltak. Igaz, hogy egyiknek sem tudta volna megmondani a nevét, azt sem tudta, húsból készítették-e vagy növényből, de már megszokta, hogy ne az összetételen, hanem a mennyiségen gondolkozzon.
Miután evett, elcsomagolt. Nem lakott jól, mert tudta, hogy bizonytalan ideig még maradnia kell, takarékoskodott. Tudta, hogy nincs sok ideje az alvásra sem, mert fontos dolga van még. Gondolatban visszapörgette az útirányt, és az egyszerűsége következtében jól az agyába is véste. Leterített egy bőrt, és kicsit elszunyókált.
Bart, miután átjutott a járaton, haladt az úton egyre tovább- tovább. Egyenes irányban haladt. Ahogy közeledett a morajlásszerű hanghoz, félelme is erősödött, mégis ellenállhatatlan kíváncsiság uralkodott el rajta. Ahogy tovább haladt, kiszélesedett a járat, és kisebb- nagyobb sziklák zárták el a kilátást. Egyik kőtömbtől a másikig lopódzott, leskelődött közben. Végül, nemsokára talált is egy kitűnő helyet, ahonnan belátta a terepet. Lepakolt a szikla mögött, és figyelt az aljba, ahol valamiféle ceremóniára készült az összesereglett embercsoport. Majd elájult az izgatottságtól. A hatalmas tér úgy tárult elé, mint amfiteátrum, ő, a szemlélő, páholyból nézte az eseményeket. Teljesen kivilágították a barlangnak azt a részét. Gyerekek, nők, férfiak sereglettek össze, és mind együtt ismételgettek valamilyen ismeretlen mantrát. Ki tudja, mióta tarthatott a ceremónia, és ki tudja, mi lesz még ezután. Leste, nézte az embereket, figyelte a falakat, körbe kémlelte, nem-e veszi észre a gyémántot. Egyelőre az arcokról semmit nem olvashatott le, hacsak valamiféle dermesztő fagyosságot nem. Úgy tűnt, hogy halál komolyan készülnek valamire. Nem is találgatott sokat Bart, mert egyszerre hangosabbá, szaporábbá vált a mantra ismétlése, és a tömeg utat engedett valakinek, aki szörnyűbb látvány volt a démonnál is… Félig kopasz, félig hosszú, gyér hajjal, irtózatosan torz fejjel érkezett egy lény. Szemei vörösen égtek, hatalmas testét fekélyek tarkították. Meztelen lehetett, legfeljebb valami ágyékkötőt használhatott, nem látszódott tisztán, hogy ruhát visel, vagy csupasz bőre az eleven rongy rajta. Közben üvöltött, és ettől nagyon félelmetessé vált. Ebben a pillanatban elnémult a tömeg. A szörny megállt, és iszonyatos látványt nyújtva, forgatta szemeit. Végül előjött valahonnan pár ember, akik közelébe merészkedtek, megfogták, és egy rácsos ketrec felé vezették el. Állhatatosan tűrte mindezt.

Ekkor egy talpig feketébe öltözött ember került a színre, akinek csuklya volt a fején, és nem lehetett látni az arcát. Felemelte kezét, mintegy jelet adva.
Csend ült a hatalmas szentélyre, Bart lélegzetvisszafojtva lesett ki a rejtekhelyéről, és egyre jobban kezdett elbizonytalanodni döntésében. Kíváncsi volt a ceremóniára, de ugyanakkor megérezte, hogy itt valami kegyetlen dolog játszódik le, és az is meglehet, hogy az egésznek semmi köze a gyémántgömbhöz. Gondolkozott, hogy maradjon, vagy menjen. Egyelőre viszont mozdulni sem mert, hiszen mély csend ült a barlang színpadán. Tagbaszakadt emberek, akik imént a szörnyet vezették el, jelentek meg újra, és a tömeg egyszerre valami furcsa hangot adott ki, ami valószínűleg a félelemből adódott. Majd egy fiatal, tizenéves fiút és egy nőt vonszoltak ki a tömegből, akik ordítottak a kétségbeeséstől, rángatóztak, védekeztek. Ez viszont nem segített rajtuk, mert a hatalmas emberkolosszusok nem engedték ki karmaik közül.
Ahogy a tömeggel szembefordították őket, újra belekezdtek a mantra ismételgetésébe. A szerencsétlen foglyokat megkötözték a kétfelől magasodó oszlopokhoz, majd egy edényt a szájukhoz tartottak, s erőszakkal megitatták őket.
Bart egyre jobban, egyre többet gondolt arra, hogy rossz döntést hozott. Bárcsak hallgatott volna Nickre, aki eddig más utakon jár… Pillanatig megfordult fejében, hogy valahogy visszafordul és eloson, de nem mert megmozdulni. Leblokkolt a félelemtől. Alig pár perc múlva a két fogoly eszméletlenné vált, és eloldozták az oszlopoktól. A földre helyezték őket.
Ekkor újra felemelte kezét a szertartást végrehajtó személy, mire a tömeg teljesen elnémult. Megszólalt mély hangon, teljesen idegen, ismeretlen nyelven. Valamiféle beszédet tartott, de Bart egyetlen szót sem értett ebből. Végül, amikor befejezte, két faládát hoztak az emberek, és belefektették a kinyújtóztatott áldozatokat.
„Vajon egyáltalán meghaltak ezek?”- tépelődött Bart. ”Miért ölték meg őket? Miért mérgezték meg?” A ládákat leszegezték, és az előre megásott sírokba engedték alá, amelyeket a hatalmas tér bal oldalán ástak. Végül elhantolták. A mantrát zúgták az emberek, és lassan táncolni kezdtek. Előkerültek a tamtamok, és járni kezdtek a ritmusra, ami egyre gyorsabbá és gyorsabbá vált.
„Na, ebből elég!”- gondolta Bart, és hátrafelé sandított, abba az irányba, ahonnan érkezett. Eközben észrevette, hogy ásni kezdenek a monstrumok. „Talán a gyémántgömb kerül most elő!”- bizakodott, s tovább maradt, várva, hogy mi bukkan elő a föld mélyéről. Komplett ledöbbent, amikor egy ugyanolyan faládát húztak ki, mint amilyenbe az előbb tették az alélt nőt és fiút. A koporsót felnyitották. A tánc megállt, az emberek figyeltek. Kiemeltek belőle egy női testet.
Hányinger kínozta Bartot, és nagyon szeretett volna bárhol lenni, csak nem itt.
A rituálét vezető ember kémlelte egy ideig, fölé hajolt, majd intett. Erre a tömeg újra táncolni kezdett eszeveszett ritmusban, közben körbejártak valamiféle edények, amelyekből ittak, és látszólag vadabbakká váltak. Azt talán már csak Bart vette észre, hogy a hullának vélt test felül, és úgy néz szét, mint aki először jár a földön. Szemeit forgatta, haja kócosan csüngött alá.
„Ezek élve eltemetik az embereket, majd felélesztik”- állapította meg a fiú, és felvette vállára csomagjait. Menni készült. Ám alighogy lépett néhányat, valaki megfogta vállát. Majd meghűlt a vér az ereiben… ugyanis szemtől szemben állt az izomkolosszussal, aki erősen szorította karját.
Egyáltalán nem volt sem ereje, sem lélekjelenléte ellenkezni a hatalmas emberrel… Az pedig, mint egy tollpihét, vitte magával. Nem tudott sem gondolkozni, sem koncentrálni. Csak egyetlen dolgot érzett: a mérhetetlen félelem, iszonyat, pánik ötvözetét. Fogalma sem volt, hogy mi várhat rá. Nem tudta, hogy azonnal megölik-e, vagy szenvedni hagyják. Késő bánat volt elmerengeni Nick tanácsán. Ha vele megy, biztosan nem történik meg mindez.
A paphoz vonszolták, majd ledobták a földre a lábainál. Az szólt valamit, de Bart nem értette. Erre intett azoknak, akik oda vonszolták, mire megragadták őt, és ráncigálni kezdték valamerre. Bart félelme egyre inkább elhatalmasodott rajta, és érezte, hogy elveszti józan eszét, egyre valószínűtlenebbé vált mindaz, ami vele történik. Egy ideig sötét alagúton vezették, olykor csak lábujjai érzékelték a talajt, és majd leszakadt a karja az erős szorítástól.
Nick ezalatt jót szunyált, de hirtelen riadt fel álmából magányára, és újra eszébe jutott Bart. Felállt és érezte, hogy jót tett a pihenés. Erőt gyűjtött így, folytathatta útját. Ahogy haladt, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy szűkül a járat, és kevés hely marad a fáklyának. Kissé dilemmázott, bizonytalanná vált, nem tudta, mit tegyen: forduljon vissza, vagy próbáljon behatolni a szűk üregbe. Racionálisan elmélkedve, kikövetkeztette, zsákutcához érkezett. Mégis hajtotta a kíváncsiság, tovább haladt letérdelve, fáklya nélkül, később már hasalva kúszott tovább. Épp, amikor feladta volna, kis világosság csillant meg vele szemben, s ahogy közeledett arra, annál inkább tágult a járat, és növekedett a fényesség.

Egy gyönyörű, tágas helyre érkezett, amely csaknem azonos másolata volt annak a térnek, ahonnan három út vezetett tovább. Csillogtak a drágakövek, és miután alaposan megfigyelte, rájött, hogy azok nem is a természet adományai, hanem emberi kéz művei. Talán ott van elrejtve valahol… Valahol, a sok csillogó- villogó drágakő között lapul. Gyönyörű, csodálatos látványt nyújtó kristályok, kövek sokasága.

Megnézegette, tapogatta, gyönyörködött bennük. De amikor megpillantott egy ragyogó gömböt, a szíve akkorát dobbant, hogy majd összeesett, felfutott adrenalinja, és sietve kapott a gyémántgömb felé…ám ahogy ki akarta venni a falból, recsegés- ropogás zavarta meg az azelőtt oly idilli csendet.
-Atyavilág!- ordított kétségbeesve, mert abban a pillanatban megmozdult a négy fal körülötte, de még a mennyezet is. Por hullt a szemébe, eltakarta arcát. Még abban az iszonyatos helyzetben is megőrizte lélekjelenlétét, és minden erejét belevetette, hogy megkaparintsa a gyémántgömböt. Fogta, markolta, tépte, míg végül engedett a görcsös feszítésnek, és a fiú megkaparintotta. Örülni viszont nemigen tudott, mert nagyon úgy tűnt, hogy gyémántostól vesz oda… A falak megmozdultak, és kezdtek összébb szűkülni. Hirtelen, kétségbeesetten nézett szét, megoldást remélve a meneküléstől, de nem mutatkozott egyetlen jel sem, ami életben maradását garantálta volna…
Hol a gömbre nézett, hol a recsegő- ropogó falakra, amelyek kegyetlen közeledéssel fenyegették életét. Állandóan a varázsgömbre révedt tekintete, és egyszer csak észrevette benne azt a termet, amelyben épp lapult. Középen, ahol ő ült, volt a földön egy négyzet alakú mélyedés. Mintha puskából lőtték volna ki, felugrott, és seperni kezdte kezével a port, és nemsokára érzékelhetővé vált a négyzet pereme. Már- már alig volt félméternyi hely oda- vissza, szűkült a tér, újra belenézett a gömbbe és látott három számot benne: 6 6 6.
-Úristen!- mormogta- Ez a Sátán száma- gondolkodás nélkül írta a porba a három hatost. Csodák csodája! A hang megszűnt, a falak megálltak, és lassan nyílni kezdett a talaj. Nem tudta, melyik lábára álljon, ide- oda ugrált, végül pedig inkább leesett, mint leszökött a résen… Csöbörből…vödörbe…, mert ahogy lepottyant, nem mással találta szemben magát, mint az irtózatos külsejű Barlang Szellemével. Még ki sem tudta fújni magát, verítéke fel sem száradt az arcán, inge is csuromvizes volt, és máris ott ólálkodott az újabb életveszély.
A szellem ismerősnek tűnt, úgy vélte Nick, hogy ugyanezt az alakot látta a hegyen Barttal, ő az, aki összetaposta sátrukat, és utánuk eredt az erdőbe.
De így most egészen más volt minden. Szemtől szemben a szörnnyel, és morzsányi esély sincs a menekülésre… Elsápadtan meglapult a földön. A hófehér felhőtömeg legtetején világított a két hatalmas, tűzben lángoló szempár. Szája üvöltésre torzult… és Nick ebben a pillanatban elveszettnek érezte magát. Azt gondolta, hogy menten bekapja a szörny… Hirtelen végigfutott rajta a veríték, majd a hideg… De tévedett. A Barlang Szelleme megszólalt ugyan hideg fagyossággal, acélos hangon, de nem kapta be őt.
-Tudtam, hogy látni fogjuk még egymást…
A fiú félelmében vacogott, és eszébe ötlött, hogy nála van a halál üvegcséje, de nem mert hozzányúlni, megmozdulni sem bírt. Csak tekintetét emelte fel, hogy megnézhesse magának a felhőtorony legtetején mozgó szájat.
-Nem bántalak- hallatszott újból a jeges hangja.
Nick nem tudta, mire vélje a dolgot, még mindig mozdulatlan maradt, és a belseje iszonyatosan vacogott.
-Tudtam, hogy eljössz a gyémántgömbért… téged nem bántalak… már elég volt az öldöklésből…- hangjában mintha meghatódás lenne, és valamennyi bűntudat.- Nézz a gömbbe! Meglátod, hogy valójában ki vagyok…
Parancs volt ez, Nick lassan ülő helyzetbe változtatta a lapuló tartását, majd kezébe vette a gömböt és újra nézte, mint nem sokkal ezelőtt. Ezúttal viszont egy életerős, izmos, szakálas, tagbaszakadt férfit vélt felfedezni. Nagyra meredtek szemei, nem hitte, hogy a Barlang Szelleme tulajdonképpen nem egy szörny, hanem egy férfi.
-Csak az Élet Vizére lenne szükségem, hogy visszaváltozzam azzá, aki voltam… de az messze van… valahol nagyon messze, Amerikában.
-De te miért vagy itt? – szólt remegő hangon a fiú.
-Mert a démon elátkozott. Itt kell őriznem a gyémántgömböt örökkön örökké.
-A démon valahogyan mégis legyőzhető…- bátorkodott reményt kelteni az elkeseredett lélekben- te hatalmasabb vagy nála…
-Lehet, hogy hatalmasabb vagyok, de nincs erőm legyőzni őt…
Nick most már fellélegzett, mert úgy tűnt, hogy szövetségesre talált.
-Ne aggódj, most már itt van a varázsgömb, kijutunk innen, és legyőzzük a démont, majd megkeressük az Élet Vizét, és újra az leszel, aki voltál.
A hatalmas felhőtömeg teteje lassan ereszkedni kezdett és a fiú ültében meghátrált ijedten.
A Szellem viszont csak szembe akart nézni vele. Villámló szemei mintha hirtelen kihunytak volna, és ugyanaz a barna szempár nézett vissza rá, mint a gömbből.
-Ne félj, fiú, nem bántalak.
Lám-lám, az ijesztő külsejű szellem egyszerre báránnyá változott, bárányfelhővé, aki már nem volt képes a mészárlásra, akiből megszólalt az igazi Lélek…
-Tőled mindenki fél, veled majd biztonságban leszek- örvendezett Nick.
-Nem, barátom, tévedsz… a gond csak az, hogy sebesült vagyok, aligha tudnék tenni egyetlen lépést is.
-De hát… mi van veled?
– Nem rád tartozik, eredj békével.
-Figyelj, mi is a te igazi neved?- kérdezte a szellemet.
-Valamikor Kurk volt a nevem…
-Figyelj, Kurk… velem kell jönnöd… megtalálom neked az Élet Vizét.
-Ne mondd ezt, hiszen messze van az innen… nem találhatod meg…Inkább most menj, keresd meg barátodat, majd hagyjátok el a barlangot…és tegyétek a dolgotokat: vigyétek vissza a varázsgömböt a helyére.
Nick felállt, szeretett volna valami okos dolgot mondani, de nem jutott eszébe semmi. Jó lett volna kezet rázni a szellembaráttal, de nem tudta, hol van az a testrésze, így aztán csak szétnézett, majd fel, égő szemeibe.
-Merre kell mennem, hogy megtaláljam a barátom?
-Ha a zombik karmai közé került, aligha távozol élő, vagy félholt barátoddal…
-Hogyan?- lepődött meg a fiú.
-A batarok nagyon kegyetlen törzs. Zombikat kreálnak saját módszereikkel, aztán rabszolgákként sanyargatják őket.
Nick ledöbbent e szavak hallatán, és kicsit elbizonytalanodott. Szándékosan mégsem vetheti oda magát a bataroknak. De ha már ott van Bart, akkor hogyan fogja kiszabadítani?
-Menj, barátom!- fogta lejjebb a hangját Kurk, és lassan már Nick is úgy érezte, hogy tényleg itt a búcsúzás ideje.
-Hát… viszlát, Kurk! Majd találkozunk -pár lépés után megállt, és visszaszólt:- De hiszen te szellem vagy, neked nem kell járnod… mégsem tudnál velem jönni?
-Nem, barátom… nem lehet.
-Rendben- vette tudomásul, s még visszamosolygott idétlenül, aztán elindult.
Boldog volt, hogy megtalálta a gyémántot, de másfelől tépázta a gondolat, hogy mi történhetett barátjával, hogyan fogja megtalálni, és egyáltalán, hogyan fognak ép bőrrel kijutni a barlangból.
Csend honolt mindenütt, mélységes csend. Csak a lépései keltettek zajt. Ez a csend pillanatról pillanatra kínosabbá vált. Látta, hogy feje fölött nőni kezd a tér, kitágul a látóhatár, és már nem saját fáklyája világítja meg a teret, hanem mások gondoskodtak arról. Félve nézett szét, nem tudta, mit tegyen, hová lépjen, merre forduljon. Heves izgalmat érzett, borsózott a háta, ahogy körülnézett. Bartnak, persze, se híre, se hamva… Tépelődött, és közben észrevett egy rést, amelyen át korábban barátját hurcolták el, a távolodással félelme is nőtt. Kiszáradt a szája, szaporán vert a szíve, a legrosszabbra felkészült ugyan, de a percek átélése fájdalom volt testében. Ahogy a fal mellett lapulva, nesztelenül haladt előrébb, egyszer csak megtört a sötét, fény szűrődött felé, és ettől újabb lázba jött. Egy idő után, amikor végre láthatóvá vált minden, rácsokat vett észre. Még a lélegzetét is visszafojtotta, annyira félt. Minden átfutott az agyán, amit csak elképzelhetett. Hirtelen neszezést hallott. Megállt, és figyelt. Épp árnyékba került, jó pozícióban, hogy meglapulhasson. A halk nesz is elcsendesült, és pár perc múlva erőt vett magán, hogy folytassa a kémlelést. A következő rácsnál elhaladva, benézett a szűk cellába, de nem látott semmit. Szórt fény világította be a teret… és a frász majdnem beleállt, amikor valaki a rácsnak rontott, és megragadta karját.
-Nick!- suttogott egy ismerős hang.
-Bart, hát végre megtaláltalak! -ujjongott.
-Szabadíts ki, haver, mert ezek megölnek…
-Azért vagyok itt…
-Legyél óvatos, mert minden percen itt lehet valaki…
Nick a zárt kereste, a módszert, amellyel kinyithatja a rácsot.
-Baj van, barátom…- suttogott Bart.- A kulcs az őrnél van. Nélküle pedig aligha tudsz kiszabadítani.
-Csak még ez hiányzott! Valahogy megtalállak, el kellene tűnnünk a jó büdösbe, és most egy nyavalyás záron fennakadunk. –sziszegte a fogai között a fiú.
Mindketten tanácstalanul, és félve álltak a rács két oldalán.
-Megvan a gyémántgömb- szólt Nick.
Bartot, mintha guta környékezné, hebegett- habogott a meglepetéstől:
-Meg- megvan a … a …gyé…gyémánt?
Nick szavak helyett a vállán levő táskájából kiemelte, hogy megmutassa barátjának. Szeme- szája tátva maradt a csodálkozástól. Kinyújtotta karját, Nick pedig odaadta. Nézte, bámulta, nem tudott betelni vele. Ebben a pillanatban kattant, és kinyílt a zár.
Nem értették, hogyan történhetett, de Bart már kint is volt, s miközben átadta a gömböt Nicknek, aki visszadugta a hátizsákjába, osontak is tovább.
-Siessünk, tűnjünk innen…- suttogott Nick.
Lépkedtek, s figyeltek közben, aztán meg- megálltak. A síri csendtől még feszültebbé váltak, és idegesen kémlelték a terepet. Úgy tűnt, mintha kihalt volna minden, mintha nem is játszódott volna le az a kegyetlen szertartás, aminek Bart tanúja volt… Szerette volna elmesélni barátjának a történteket, de nem talált rá alkalmat, és különben is, elsődleges fontosságúnak most a bőrük megmentését tartották.
-Nézd, haver, én ott húzódtam meg, annál a sziklánál… lehet, hogy megtaláljuk ott az életmentő felszerelésmet.
Válasz helyett Nick ránézett, és nem tudta, hogy tisztázza-e vele, mi a megmentés szó jelentése, de aztán magába fojtotta a szót. Viszont nem is mondhatott semmit, mert egy szempillantás alatt mindketten megtorpantak, és nem bírtak mozdulni. Egy borzalmas szörnyalak támolygott eléjük, és elzárta útjukat. Először nagy volt a döbbenet, hiszen a látvány rémségesnek mutatkozott: torz fej, kidülledt szemgolyók, elcsavarodott ajkak, a szája nyitva, és nyála csorgott, haja égnek állt, bordái csontváz külsőt kölcsönöztek, mindössze egy ágyékkötő volt a ruházata. Félelmetesen közeledett, karjai teste mellett csüngtek, mint valami oda nem illő bábuk. A két barát meghátrált, de elbújni nem tudtak, viszont elfutni igen. Mindketten egyenesen a szikla irányába szaladtak, ahol Bart rejtőzködött még a legelején. A félelemtől és kimerültségtől leroskadtak a szikla mellé. Később már nem láttak, nem hallottak semmit.
-Ezek…- lihegett Bart- ezek nem tudják, mit csinálnak… nem hiszem, hogy volna valami szándéka velünk…ha nem jössz értem, barátom, én is ilyen lettem volna…
-Tudom, haver, tudom…
Nagy meglepetésükre, ott találták a csomagokat, ahol hagyta Bart. Nem törődött senki se velük, de az is lehet, hogy nem is volt senki, akinek zavarhatta volna a fantáziáját, hiszen egy lélek sem járt arra. Most Bart sem gondolkozott azon, hogy miért fedezték fel őt, hogyan jöttek rá, hogy lopva nézi a ceremóniát. Próbáltak olyan gyorsan eliszkolni a helyszínről, amilyen gyorsan csak tehették. Ahol előzőleg még kíváncsian lépkedett Bart, a hang irányát követve, most már menekülő iramban hagyták el a helyet. Szaladtak, míg már jól maguk mögött tudták a veszélyes zónát. Aztán leültek, pihentek, és jó ideig meg sem szólaltak. Éhesek, fáradtak voltak. Nick nekilátott kipakolni a maradék élelemkészletét, ami alig volt több pár morzsánál. Aztán fogta Bart a saját cuccát, és ő is kipakolta. Neki már valamivel több volt, így aztán mindkettőjüknek jutott kevéske élelem és víz.
-Te mit ettél, haver, amíg fogva tartottak?
-Hogy mit?… Mindenfélét adtak, amit szemem- szám kívánt.
-Még a végén kiderül, hogy nem is kellett volna kiszabadítanom téged onnan…- mosolygott Nick, és eligazította majdnem üres zsákját a feje alatt. A gyémántgömböt kivette, mert már nagyon szerette volna újra a kezében tartani, gyönyörködni benne.
Bart is lefeküdt, és egy ideig némán csodálta a varázsgömböt.
-Megtaláltad, Nick!
-Igen, haver.
-De nekünk valami Barlang Szellemét emlegettek a kergulok… szerinted még ezután kell megküzdenünk vele?
-Nem, Bart… a Barlang Szellemével én már találkoztam.- mondta lehangolóan.
-Te már találkoztál?- hüledezett Bart-… na, és hogyan menekültél meg?
-Nem bántott engem, hagyott elmenni.
-Mázlid van, haver.
-Na persze… bár ne lett volna… annyira sajnálom szegényt…
-Te megőrültél! Sajnálod a Barlang Szellemét?
Kicsit felkönyökölt Nick, és elmesélte barátjának a történteket, s így most már érthetővé vált a szomorúsága.
-Mindenképpen meg akarom találni az Élet Vizét!- szólt kemény elhatározással Nick.
-Megértelek, de talán egyszer arra kellene koncentrálnunk, hogy kijussunk erről az átkozott helyről.
-Kicsit alszunk, aztán megyünk tovább. Biztosan megtaláljuk a kivezető utat, és nemsokára már kint is lehetünk.
-Azt mondták a kergulok, hogy a gyémánt segít hazajutni, úgyhogy elhagyhatjuk az ők világukat.
Mire Bart befejezte mondatát, Nick mély lélegzetvételei jelezték, hogy elaludt. Nem kellett neki sem ringatás, egy- kettőre mély álomba szenderült.
Miután felébredtek, és valahogy összeszedték magukat és dolgaikat, elindultak arra a helyre, ahol korábban szétváltak egymástól. Bejutottak a nyíláson, ugyanabba a nagy helyiségbe értek, mint odafele. Ismerős volt minden, és nagyon örültek, hogy megtették útjuknak nagyobb részét, s innen már könnyen kitalálnak.
-Ne is időzzünk tovább, barátom… iszkoljunk el minél hamarabb!- sürgette Nick a kissé bámészkodó Bartot.
Ebben a pillanatban, mintha a földből bújt volna elő, megjelent a démon, és elzárta útjukat:
-Hová ilyen sietősen, kedveseim?- sziszegett.
A két fiú lélegzete majdnem elállt. Nick érezte, hogy hátizsákjában mocorog a varázsgömb, de nem mert mozdulni. Azonban, amikor már melegedni is kezdett a háta, gyors mozdulattal levette, és szétnyitotta a zsákot.
A gyémánt vakító fényt bocsátott ki, és forogni kezdett. Meglepetésre meglepetés: a démon pillanatokon belül újra köddé vált. Bart felkapta a gömböt, amely hirtelen elveszítette fényét, és megállt a levegőben. Magához szorította, és egy hatalmas csókot nyomott rá:
-Te a mi szövetségesünk vagy, Édes! Végre van, aki megvéd bennünket!
Folytatták útjukat, de már nem elcsigázottan, életuntan, hanem lelkesedéssel tele. Fáradtak, koszosak, tépettek voltak, de minden lépésükkel egyre közelebb értek a barlang kijáratához.
Éles fény vakította el odakint, amitől hunyorogtak a fiúk.
-Megcsináltuk, haver!- szólt Bart, és leült a fűbe.
-Igen, haver!- veregette meg a vállát Nick, és mellé ült.
A lég frissessége, a fű illata mind az otthonra emlékeztette őket. Pedig dehogyis voltak otthon!
Felálltak egy kis pihenő után, és tovább mentek. A hely ismerősnek tűnt, hiszen néhány napja vagy hete a kergulok gyászmenete kísérte el őket. Szinte biztosra vették, hogy már sosem fogják látni egymást. A barlang vesztőhelynek látszott. Most viszont gyémánttal a kezükben érkeztek be a faluba, ahol mindenki utat engedett nekik, és félig- meddig csodálkozva, félig-meddig félelemmel néztek rájuk.
Ahogy egyre közelebb értek a falu központjába, egyre ismerősebbnek tűnt a hely, és nagyon várták, hogy valahol végre lepihenjenek, mosakodjanak és szomjukat oltsák.
Az őt megillető gyorsasággal közeledett és termett előttük Joja. A két barát, elfeledve korábbi kis incidensüket, örömükben leguggoltak, és magukhoz ölelték a kis hírvivőt.
-Jaj, barátaim! Alig hiszem el, hogy itt vagytok!- a vékony, éles hang újból a múltat idézte elő, amikor legelőször találkoztak együtt a csodálatos tájon.
-Joja! El sem hiszed, mennyire örülünk neked!- kiáltott fel Bart.
Még be sem fejezték a meghatódással telt örömujjongást, szintén meglepő gyorsasággal érkezett Kuela.
-El sem hiszem, hogy visszajöttetek!
Ugyanolyan örömmel üdvözölték egymást, mint Jojával, és elindultak a központban levő épület felé, ahol korábban jártak már.
-Szóval megvan a gyémánt…- kedvesség, ugyanakkor kíváncsiság is volt szavaiban.
-Megvan.- szólt egyszerűen Nick.
-Megküzdöttötek a Barlang Szellemével…- folytatta Kuela.
Erre már egyre többen gyűltek az utcára, mindenki látni akarta a hősöket, hiszen nem csak az harapózott el a tömegben, hogy élve tértek vissza a gyémánttal a fiúk, hanem az is, hogy leküzdötték a Barlang Szellemét, sőt ezen túlmenően- már mindenki hálás lehet nekik, hisz a faluban már nem tesz kárt az, és szabadon, nyugodtan élhetnek a kergulok.
A félelmetes csendet suttogás követte, s ezt felváltotta az örömből fakadó kiabálás, és olyan sipítozás tört ki, hogy alig várták a fiúk, hogy bemenekülhessenek a házba.
Már tudták, hogy hiányt ezután semmiben sem szenvedhetnek, hiszen a falu hálás népe mindent megtesz majd értük, csakhogy jól érezzék magukat.
Kádakat hoztak szempillantás alatt, megtöltötték vízzel, épphogy bele kellett ülniük, fürösztötték őket, közben megteltek az asztalok újra élelemmel.
Királymód éltek. Szép is lehetett volna így a mese vége… Csakhogy miután már jót aludtak, ettek- ittak, és mindent elmeséltek, ami velük történt, pár nap után unalmassá vált az életük, és bejelentették Kuelának, hogy útra készen állnak, mert szeretnének visszajutni a saját világukba. Hamarosan elharapózott a hír, hogy a két idegen örökre elbúcsúzik tőlük. Nem volt más választásuk, el kellett engedniük őket.
Joja és Kuela felajánlotta, hogy a Valóság határáig elkísérik, hiszen onnan tovább már nem mehetnek- az már egy más világ…
Gyönyörű, napsütötte reggel indultak útnak. Felpakolták most is élelemmel őket, bár tudták, hogy nincs túl messze a Mágus otthona a Valóság határától, mindössze csupán egynapos járóföld.
-Tetszik, hogy mindig nyár van itt…- mondta Bart.
-Mindig nyár van, és sosincs eső, de víz, az van.
-Hát, itt semmi sem igazi, mégis minden valóságosnak tűnik.- jegyezte meg Nick.
-Igen, igen… tudjátok, ez itt egy más világ… és csak keveseknek adatik meg az a kiváltság, hogy eljuthassanak ide…és még kevesebbnek az, hogy visszajussanak saját világukba…
-Búcsúzóul adok nektek valamit.
Joja átnyújtott két láncot, melyeknek medáljába saját arcképük másolatát nyomták. Letérdeltek, majd a nyakukba akasztotta Kuela.
-Mondd, hogyan jutunk innen vissza?- kérdezte Bart, hiszen minden vágya az volt, hogy minél előbb átmenjen a régi világukba.
-A gyémántgömb megnyitja a kaput, megmutatja az utat visszafelé.
Elbúcsúztak, majd összeölelkeztek és némán nézték egymást pár pillanatig. Majd Nick elővette zsákjából a gyémántgömböt. Ameddig ezzel szöszmötölt, a két kergul egy-kettőre eltűnt, mintha ott sem lettek volna. A két barát csak nézett szét, de még a fű sem moccant. Minden csendes volt, dermesztően kihaltnak tűnt a táj.
Ahogy Nick kezébe fogta a varázsgömböt, egy furcsa hang hallatszott, és az átlátszó, celofánszerű lég megnyílt előttük. Csak átléptek rajta, először Nick, utána Bart. Majd újból hallatszott a hang, és mire visszanéztek, bezárult mögöttük a rés.
-Így van jól! – mondta Bart, és mélyet lélegzett.
-Egy lépést se vissza!- sandított Bartra Nick, és indultak lefelé a dombon. Tudták, hogy az aljban már nem lesz messze a Mágus háza.

 

AZ ÉLET VIZE

– Nem siettük el a dolgot, hogy visszaváltoztatok ily hirtelen gyorsasággal emberré?- kérdezte Inga, aki bár örült a hús- vér emberek társaságának, ugyanakkor gondolkozni is kezdett azon, hogy mi lesz majd, ha a barlangba érnek, és meg kell szabadítaniuk a többi szellemet is. Emberként persze sokkal nehezebb a dolguk.
-Nem, Inga…- válaszolt Julia.- A saját kezemmel fogom kinyírni az átkozottat!
-Ebbe én is besegítek!- szólt Rosalie, és hangjában gyűlölet, bosszúvágy forrott.
-Hogyan lehet elpusztítani azt az átkozottat? Hiszen egyik percben itt van, másikban ott… szétoszlik, aztán visszaalakul…- kíváncsiskodott Inga.
-Majd mi teszünk róla, hogy örökre elpusztuljon!- válaszolt felhevülve Rosalie.-
Az egész családunkat feláldozta: anyámat, apámat, testvéremet, engem…
Mindenki némán, ledöbbenve hallgatott, Julia nem volt meglepve, hiszen ismerte a lány történetét. Rosalie könnyes szemmel folytatta:
-Az anyám és testvérem a barlangban van, ugyanolyan szellemekké váltak, mint én, az apámat viszont száműzte egy más dimenzióba… ki tudja hová…
-De hát miért tette?- ezúttal a kis Josh szólalt meg, aki szemmel láthatóan közelebb került a lányokhoz, bizalmába fogadta őket.
-Hogy miért? Elkészíttette vele a szobrot önmagáról, és elvitette vele a varászgömböt olyan helyre, ahonnan senki se tud visszatérni.
Mindannyian érezték, hogy segíteni kellene, de azt is tudták, hogy szinte semmi esély sincs, hogy megtalálják a Rosalie apját.
Bandukoltak tovább a folyóparton, ami legalább így valóságos volt. Nem a kígyó hátán utaztak szellemek társaságában, hanem saját lábaikon mentek hús- vér emberekkel.
-Ugye most már a valóságban járunk?- kockáztatta meg a kérdést Maria.
-Sajnos, ez még nem az igazi valóság… át kell jutnunk ezen a folyón, itt kell lennie egy csónaknak, amin átevezhetünk a túlsó partra.
Nem túl messze valóban egy csónak lebegett a víz tetején. Mindannyian örültek, hogy most túljutnak az utolsó nagy megpróbáltatáson.
Miután partot értek, és kiszálltak, elindultak valamerre. Alig tettek meg pár lépést, Inga gyanútlanul visszanézett.
-Úristen!- kiáltott fel- Hová lett a folyó?
Julia és Rosalie nem lepődtek meg.
-De az előbb ott még folyó volt…- erősítette meg Maria is.
Persze, tényleg folyó volt ott, de most a víznek hűlt helye.
-Magyarázzátok meg, kérlek!- szólt még mindig döbbent arccal Inga.
-Arról van szó, hogy átléptük a valóság határát- szólalt meg Julia.
-Vajon mennyire lehetünk a barlangtól?- tette fel a kérdést Katie.
-Nemsokára ott leszünk- válaszolt Rosalie, aki erősen figyelt egy bizonyos pontot a sűrűben… végül megszólalt:- Igen, már itt is vagyunk, hiszen azok ott a repülőgép roncsai.
-Na persze!- nézett arra Julia is. A másik két lány nem igazán látott semmit, de bíztak a szellemből átalakult lányokban, hiszen ők jobban ismerhették minden szegletét a környéknek, mint bárki más.
A kisfiú, ahogy a roncsok közelébe értek, otthonosan mászkált, mintha hazatalált volna. Nem csoda, hiszen ez volt az otthona, ki tudja mióta…
-Azért óvatosnak kell lennünk a démon miatt…- jegyezte meg Maria, aki egyre nyugtalanabbá vált, ahogy a barlang közelébe értek.
-Persze, bármikor itt lehet…- Inga kicsit meggyorsította lépteit.
Mindannyian igyekeztek a barlang bejárata felé. Siettek, hogy minél előbb a szellemeket értesíteni tudják az örömhírről, másrészt már nagyon forrott bennük a bosszúvágy, hogy végre megölhessék a gonosz démont. Már jó pár perce az alagútban gyalogoltak, amikor Rosalie- nak feltűnt a kínos csend.
-Nem gondoljátok, hogy a szellemeknek már itt kellene lenniük?
-De igen, Rosalie, nagyon furcsának találom, hogy még senki se szerzett tudomást rólunk- furcsállva vonta össze szemöldökét Julia.
Inga és Maria már semmit se talált különösnek, illetve mindent annak talált, és ezt a helyzetet is feszült félelemmel reagálták le. A két gyerek már megszokta a bizonytalanságot, ezért ők megpróbáltak minden helyzethez alkalmazkodni.
Fényt a Josh lámpája szolgáltatott, és az ismerős helyen elég könnyedén haladtak. Úgy gondolták, hogy a kivégzés helyén tartózkodnak a szellemek, hiszen mindig oda terelte össze őket a démon. Éppen oda igyekeztek. Már várta Rosalie, hogy találkozzon halott anyja és testvérei szellemével, az utolsó pár métert szaladva tette meg. A látvány, ami fogadta őt, iszonyatos volt: az összes szellem megbilincselve, sorban állt a kivégző falnál. Nyakuk, karjaik, lábaik összeláncolva… Nem értette első pillanatban a lány, hogy mi történt velük.
A szó belefagyott. Közben a többiek is oda értek, és ugyanolyan döbbenetet váltott ki belőlük
látvány, ahogy a világító szellemek láncra verve szenvednek…másrészt a gondolat, hogy hogyan lehet megbilincselni olyan lényeket, amelyek valójában megérinthetetlenek.
-Ez biztosan a démon műve- lobbant haragra Inga.
-Bizony, az lehet! Neki vannak olyan eszközei, amelyekkel kínozni tudja a szellemeket.- erősítette meg Julia.
A foglyok némán tűrtek, egyikük sem pisszent. Épp Rosalie oda akart szaladni, hogy kiszabadíthassa őket, mire a hátuk mögött megszólalt a démon:
-Ni csak, kiket látok újra!
Mindannyian megijedtek a hang hallatán, de egyikük sem fordult meg, már tudták, hogy az életükbe kerülhet, ha szembenéznek vele. De mivel a démon célja az volt, hogy lefegyverezze a látogatókat, elébük került. Behunyták mindannyian a szemüket, és kerülték a tekintetét.
-Hiába akartok elbújni előlem, mert úgysem tudtok… feláldozom a lányt… épp időben érkeztetek… micsoda pontosság!
Inga ereiben meghűlt a vér, és rémülten kapaszkodott a mellette remegő Mariaba.
-Már nem félünk tőled, te rohadék!- üvöltött torkaszakadtából Julia, és ökölbe szorította a kezét.
-Csak csendesen… csak csendesen…- intette le a démon.- Semmit se tudtok tenni ellenem… hiszen, ha ti bántani próbáltok, akkor a kedves szellemeiteken örökre ott marad a lánc…egyedül nekem áll hatalmamban kiszabadítani őket.
Erre egyikük sem számított, és ez a fenyegetés eléggé alapos meggondolásra késztette a lányokat.
Inga el sem tudta képzelni, hogy miként tudnák egyáltalán elkapni a démont, amikor ott és akkor válik köddé, amikor csak akar. De mivel már rengeteg olyan dolog történt, amit ép ésszel amúgy sem tudna megmagyarázni, gondolta, hogy a szellemekből átalakult lányok rendelkeznek azzal a képességgel, hogy elkapják őt.
-Te már nem fenyegethetsz bennünket!- vágott vissza egy idő után Rosalie- hiszen tudod, hogy ha valaki képes rá, akkor mi vagyunk, akik elpusztíthatnak téged! Csak egy kortyot kell meginnod az Élet Vizéből, és máris olyan lény leszel, akit meg lehet ölni.
Az eddigi magabiztos démon nem talált szavakat.
-Vagy elengeded a szellemeket, vagy most, azonnal megölünk téged!
Mire viszont ezeket a szavakat kiejtette Julia, a démonnak se híre, se hamva nem maradt.
Gyorsan a szellemfoglyokhoz rohantak, de a láncoktól nem tudták megszabadítani őket.
-Köszönjük, hogy eljöttetek!- szólt egyikük, aki nagyon lehangoló pillantást vetett az elevenekre.-Nem lehetne feléleszteni őket az Élet Vizével? – kérdezett Katie, aki igencsak sajnálta a szenvedő barátait.
-Nem… Most nem…- felelt Rosalie- ha most válnának élőkké, akkor úgysem szabadulnának a láncoktól, és kínjuk elviselhetetlen lenne.
-Vajon hová tűnt az az átkozott?- Inga kétségbeesve lapult egy szellem mellett, aki nagyon elgyötört állapotban volt.
-Talán menekül…- válaszolt az egyik.
-Mit tehetnénk, hogy kiszabadítsunk benneteket?- Josh szólalt meg, a némának hitt kisfiú.
-A gyémánt meg tudna szabadítani…- szólalt meg Rosalie anyja.- Csak a gyémántgömbnek és a démonnak van hatalma feloldani láncainkat. A démon biztosan azt gondolja, hogy kompromisszumot köttök vele. Ha bennünket eloldoz, legalább békén hagyjátok őt. De ne tegyétek! Öljétek meg, hogy megszabaduljunk egyszer s mindenkorra tőle!
-Ezt nem tehetjük!- kiáltott fel Maria.- Nem maradhattok az örökkévalóságban láncokra verve! A gyémánt, ki tudja, hol van…
Valahonnan a démon röheje hallatszott, de nem lehetett látni:
-A gyémánt a két fickó kezében van! De teszek róla, hogy örökre elvesszen. Megsemmisítem, porrá zúzom! Nem fogják betenni ide a lábukat!
A lányok egymásra néztek, és ha már volt olyan ostoba a démon, hogy így elárulja a titkot, már kezdtek a Rosalie anyja által tett javaslaton gondolkodni… Hiszen valakiknél ott van a varázsgömb.
-Persze, köthetünk egyezséget…- folytatta a démon…- elengedem a szellemeket, ti pedig utamra bocsátotok…
-Jó ötlet!- vágta rá Julia.
Mindannyian ledöbbenve néztek a lányra.
-Gyerünk, engedd el őket!- folytatta még nagyobb határozottsággal.
-Na jó, kislány, de akkor az Élet Vizét itt előttem fogjátok kicsorgatni az üvegcsétekből!
Ezt már végképp nem tehették meg. Az igaz, hogy Julianak fondorlatos terve volt, hogy miután elszabadítja a foglyokat, végez a démonnal, de erre a variációra maga sem gondolt.
-De van egy másik ötletem is… Ingát feláldozzátok nekem, s akkor megtarthatjátok az Élet Vizét, és a szellemeket kiszabadítom… sőt, elhozom a Rosalie apját is…-csúnyán röhögött: – ez lesz a ráadás…
Rosalie felkapta a fejét, reménysugár csillant a szemében. Inga meghátrált, és érezte, hogy menten kifut a talaj a lába alól. Julia nem gondolkodott, hanem cselekedett, és nyomban rávetette magát a démonra, aki csodák csodája!- nem változott köddé… lehet, hogy ebben nyilvánult meg a lány hatalma. A démon óriási erővel bírt, sikerült volna egyetlen csapással végeznie Juliaval, de erre már Inga is a lány segítségére sietett, sőt Maria is.
Rosalie volt az, aki nem tudta, mit tegyen, hisz az apjáról hallottak megbénították… de annyira nem bízott a démon szavában, és annyira erős volt benne a gyűlölet az elkövetett tetteiért, hogy ő sem tétovázott, egy- kettőre a többiek oldalára állt.
Az volt a céljuk, hogy itassanak egy kortyot vele az Élet Vizéből. Rettenetesen hadakozott. A lányok kitetettek magukért, leterítették őt.
-Na, most figyelj, te átkozott! Azonnal engedd szabadon a szellemeket, különben halálnak halálával halsz meg!- üvöltötte Julia, ahogy a torkán kifért.
-Gyerünk a szellemekhez!- parancsolta, s a démonnak engedelmeskednie kellett, hiszen nem volt ereje védekezni, vagy ellenszegülni. Mikor a közelükbe értek, újból rászólt Julia:- Szabadítsd ki őket a láncaikból!
– Miért tenném? Hiszen úgyis el akartok pusztítani…- ficánkolt a démon.
– Csak azért kell megtenned, mert én azt mondom!
– Mi a garancia arra, hogy elengedtek?
-Nincs garancia. Ha nem teszed meg, van lehetőségünk meghosszabbítani a kínjaid!
Egyre inkább szorult a hurok a nyaka körül.
A szellemek felé nézett, és tekintete tűzvörös nyalábban vonult végig a láncokon, amelyek egytől egyig leperegtek a szellemekről…
-Vedd ki Inga zsebéből az üvegcsét!- ordította Julia a kisfiúnak.
Alig tudták már tartani a hánykolódó démont, aki hörgött, üvöltött kínjában, a tehetetlenség miatt. Hiába volt pokoli ereje, a két, szellemből átváltozott lány különleges módon, képesek voltak fogva tartani.
Julia egyik kezében tartotta az üvegcsét, és fogával kiszedte a dugót, aztán az üvöltő démon szájába cseppentett belőle.
Pár pillanat múlva megváltozott minden. Élő szoborrá dermedt. A lányok sorra elengedték, és elhűlve figyelték… Egyedül Julia fogta a karját, mert egyáltalán nem bízott abban, hogy nem akar kijátszani velük.
Először Inga szólalt meg alig hallható hangon:
-Na végre!
-Ugye nem jön vissza többet?- kérdezett Katie.
-Ez az átkozott többet soha nem jön vissza! – mondta Rosalie, és verítékét letörölte ingujjával.
Julia kimerült már, a szellemek felé tántorgott:
– Vége az átkozottnak! Most már csak az maradt hátra, hogy újból visszaváltozzatok emberré…
A szellemek közül megszólalt az egyik lány:
– Talán jobb lesz, ha elhagyjuk ezt a helyet, és haza megyünk.
– Igazad van, Mabel…- helyeselt Rosalie. Égve a vágytól, hogy újból fizikai külsőt öltenek, szertartásosan sorba álltak, és megkérték a kisfiút, hogy az Élet Vizével érintse meg mindegyikük homlokát. Volt is öröm, amikor testet öltöttek! A nagy boldogságukban majdnem megfeledkeztek igazi céljukról.
-Jól van, menjünk hát!- javasolta Rosalie anyja, és elindultak mindannyian.
Kiérve a barlangból, Josh még egy utolsó pillantást vetett a repülőgép roncsaira, de már nem szaladt oda, mint régen tette. Egyre távolabb kerültek a barlangtól, és a zöld pokol kezdte magába fogadni őket.
Ingáéknak sem volt fogalmuk, hogy mennyi idő telhetett el, mióta eljöttek otthonról. Nem kívánkoztak vissza a faluba, ahol fogságba ejtették őket, de csatlakoztak a többiekhez, hiszen ők megígérték, hogy nem esik bántódásuk.
Nem kellett messzire menniük, nem úgy jutottak haza, ahogyan a barlangba, a földalatti világon keresztül. Rövid gyaloglás után egy kitaposott ösvényhez értek, ami egyenesen vezetett a lakott helyre.

A faluba betérve, látták, hogy asszonyok, gyerekek sertepertélnek a házaik körül. Először gyanakodva nézték őket, majd sejtelmes valószínűtlenséggel, aztán az egyikük felismerte Mabelt, lassan közeledett hozzá, megérintette, mintha nem hinne szemének, de amikor meggyőződött, hogy nem képzelődik, örömkönnyek szöktek a szemébe, és hangosan visítani kezdett. Erre mindenki a lányok köré szaladt, közre zárták őket, és egymás nyakába borulva, sírtak, nevettek, táncoltak, ugráltak. A nagy örömünnepet a Sámán megjelenése szakította félbe. Ahogy észrevették őt, mindenki lecsendesedett, és utat engedtek neki.
– Kik vagytok ti?- kérdezte, és szemügyre vette a lányokat.
– Mi vagyunk azok a lányok, akiket a démon feláldozott, fogva tartott, és most haza jöttünk – szólt Julia, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne.
A szavak hallatán megdöbbent arcot vágott az öreg bölcs.
– Miket beszélsz, te lány? Ha a démon fogságába estetek volna, nem szabadultok meg tőle.
– De mi végeztünk vele! Többé nem pusztíthat el senkit!
Az öreg bölcs alig hitt a fülének, kicsit összezavarodott.
– A démont megöltük, nem szed újabb áldozatokat!
– Na, és hogyan változtatok vissza emberré?
– Az Élet Vize által.
Rosalie néma volt, Julia állta a sarat, határozottan magyarázgatott.
Intett a Sámán, ami azt jelentette, hogy elmehetnek, majd bevonult sátrába.
Akkorra már mindenki megtalálta hozzátartozóját, Rosalie családja nem volt teljes, az apja hiányzott közülük. A jövevények megtudták, hogy mi történt a faluban azalatt, amíg nem voltak jelen. A külső erő, ami fenyegette a falut, az a városból érkező banda volt. Sokszor erőszakolták meg a lányokat, és munkára fogták a falu egész lakosságát. Kegyetlen bánásmódban részesítették őket, s aki ellenszegült, azt kíméletlenül lelőtték.
Inga és Maria megtudták azt is, hogy a démon szövetségesei rabolták el őket, és adták át a törzsnek, hogy kivégezhesse.
Nemsokára kijött sátrából a Sámán. Leült a trónjára, majd utána mutatkoztak meg sorra a bent levők, akik pontosan tizenegyen voltak, és mind elég idősnek látszottak. Kétfelől sorakoztak fel. Újból csend lett, minden tekintet a Sámánra vetült.
– Ha igaz, hogy megöltétek a démont, akkor jót cselekedtetek a falu népével. De ameddig a falu nem kapja vissza a gyémántot, továbbra is kizsákmányolnak bennünket.
Kicsit hallgatott, majd folytatta:
– Tudnotok kell, hogy a falu kihalófélben van. A fehér emberek kegyetlenek.
Most már elhisszük nektek, hogy legalább a démon nincs, és nem sanyargat többé…de meg nem szűnik a baj, ameddig a gyémántgömb vissza nem kerül…
Majd holnap megmutatom a helyét…
– És hol dolgoztatják a falu népét?- bátorkodott feltenni a kérdést Inga.
– Abban a barlangban, amelyből hiányzik a gyémánt… Alig maradtunk néhányan életben… de egyre kevesebben leszünk. Nekik fegyvereik vannak. Nem tudunk harcolni ellenük.
– Valahogyan le kell győznünk őket!
– Meglátjuk, mit tehetünk. – szólt a Sámán kimért nyugalommal.- De most ünnepeljük meg, hogy visszatértek otthonukba régen látott gyermekeink.
A mulatozás jól telt, de nem volt teljes a jó hangulat, hiszen csak az öregek, asszonyok és pici gyerekek lehettek ott, a többiek a barlangban dolgoztak.
Másnap korán ébredtek. Fura volt mindnyájuk számára, hogy az éjjeli mulatozás nem fogott ki az embereken.
Az őslakosok elvitték maradék lányaikat egy olyan helyre, ahol remélték, hogy nem találnak rájuk. Naponta küldtek élelmet, vizet nekik, de bezárva tartották őket, nehogy véletlenül rájuk bukkanjanak.
A Sámán vette át aznap az összecsomagolt élelmet, amit a lányoknak küldött a falu népe. Most a szellemekből életre kelt lányoknak is csatlakozniuk kellett, hogy biztonságban lehessenek a többiekkel együtt.
Egy ideig kitaposott úton haladtak. Aztán egyre nehezebbé vált az előrehaladás. A lányok már megszokták a dzsungel viszontagságait, és elég tűrhetően viselték az akadályokat. Már egy ideig így gyalogoltak, amikor Maria megszólalt lihegve:
– Végig ilyen lesz az út?
A Sámán nem válaszolt. Így szótlanul, szedték a lábukat, az idősebb útitárs viszont egyáltalán nem mutatta jelét a fáradtságnak.
-Minden nap megteszik ezt az utat?- kérdezősködött Inga is. – Miért nem tették járhatóvá?
– Csak azért, mert titkos tartózkodási hely…- felelt a bölcs öreg.
– Nézze…- bátorkodott újból Maria, aki már eléggé elfáradt.- A gyerekek sem bírják. Meg kellene pihennünk valahol…
– Kitartás, lányom, nemsokára megpihenünk.
Alig pár percnyi út megtétele után az őserdő mindenféle jellegzetessége egyszerre odalett.
Kint találták magukat egy gyönyörű tisztáson. A zöld pázsit közepén egy igazi, mesebeli kút állt, és ez egyszerűen elbűvölte a lányokat. Csend honolt, végtelen nyugalom. A sámán egyenesen a kút felé tartott. A gyerekek megelőzték, versenyeztek, hogy melyikük ér oda hamarabb. Az volt az első, hogy felkapaszkodjanak és belenézzenek. Csalódottan ordibáltak:
– Hiszen ez üres!
– Nincs víz benne!
Ahogy odaértek, a Sámán lepakolt a kút mellé, majd intett a lányoknak, hogy helyezkedjenek el. – Na végre!- sóhajtott megkönnyebbülten Inga.- Milyen jó, hogy megpihenhetünk!
– Gyertek, egyetek!- kipakolt néhány ennivalót az öreg.
Szívesen és jó étvággyal lakmároztak, szinte szó nélkül teltek a percek. Majd összecsomagoltak, és várták, hogy jelt adjon a Sámán az indulásra. Fel is álltak, ám a csomagokat, ahelyett, hogy vállra tette volna, beledobta a kútba. Meghökkenve néztek az öregre, hogy elment a józan esze.
– Mit tett maga?- förmedt rá Inga- Nem marad a lányoknak eledel!
– De bizony jut… hiszen az mind az övék…- fejével intett a kút felé.
Akkor bizony a lányok rejtekhelye az a kút lehet…
– És oda hogyan lehet lejutni?- szólalt meg Josh.
Mindannyian a Sámántól várták a választ.
– A kút belső falán le lehet ereszkedni. De nincs miért lemenni. A lányok megkapják az élelemadagjukat, meg a vizet is.
– Ennyiben hagyják?- lepődött meg Inga.- Mi van, ha meghaltak eddig? Egyáltalán milyen hely van ott, elférnek annyian?
– Sötét lehet a kútban és hideg – aggodalmaskodott Katie is.
Az öreg csak elmosolyodott nyugodtan, és ennyit szólt: -azok a lányok nagyon szép helyen vannak most. Sokkal szebb helyen, mint gondolnátok…
Ezekből a szavakból nem igazán értettek semmit, ezért kíváncsiságuk csak nőttön nőtt, s mire elindultak volna, már eldöntötték, hogy előtte megnézik a lányok rejtekhelyét.
– Csak egy pillanat, Uram!- szólt Maria – Maga leküld bennünket a kútba, hogy biztonságban legyünk?
A Sámán bólintott.
– Mindannyian megyünk… de legyetek óvatosak!
Izgatottan indultak el. Elsőként a Sámán ment, utána következett Josh, majd Katie, Maria, végül pedig Inga, és a többiek. Lassan, fokról- fokra ereszkedtek alább- alább. A kút így sokkal mélyebbnek tűnt, mint odafentről. Már a kintről eredő fény is elhomályosult, aztán teljes lett a sötét. Eléggé ijesztő volt az egész, de ha már vállalkoztak erre a tettre, bizony véghez kellett vinniük. Ingából az az érzés támadt, hogy újból átléptek itt egy másik világba, és elképzelte, hogy valami dermesztően fagyos látványban lesz része. Nem bánta meg, hogy eljött, hiszen bujtotta a megismerés vágya. Mariaban is hasonló gondolatok, érzések bújtak meg… mindenekelőtt a kétség volt legerősebb bennük.
– Mikor érkezünk meg?- kérdezte Katie, akinek már remegni kezdtek karjai, lábai a megerőltetéstől.
– Már nem kell sokáig menni. Tarts ki, kislány!- biztatta az öreg indián.
Josh is nagyon elfáradt már, de mint férfi, példát akart mutatni, ezért nem nyafogott.
Nemsokára megállt az Öreg, és azt mondta:
– Megérkeztünk. Egy fél méternyire van a talaj a lábatoktól, ha az utolsó létrafokon álltok.
Aztán egy halk dobbanás jelezte, hogy az indián megérkezett. Sorra ugráltak le a többiek is.
– Félelmetes itt!- suttogott Katie.
-Add a kezed!- állt mellé Josh.
-De hol vannak a lányok?- csodálkozva forgatta szemeit Maria.
– Fogjuk meg egymás kezét!- tanácsolta az indián…- Gyertek utánam!
– Hogy a kút feneke milyen tágas egy hely!- ámuldozott Katie.- Minden kút feneke ilyen?
-Á, dehogy!- suttogta Inga- Meg ne próbálj egyetlen kútba se lemászni!
– Hát… akkor ez nem is kút…- folytatta a gondolatát a kislány.
Kétség már nem fért hozzá: valóban nem egy kútban jártak, hanem egy egészen más helyen… A Bölcs Öreg megállt, elengedte a kislány kezét, majd erőteljesen nekinyomult valaminek, még nyögött is hozzá. Az pedig nagy nyikorgás közepette engedett az erőnek, és kezdett széttárulni. Már tudták, hogy ott egy kapu van… Forró, égető lángok csaptak fel. Tűz morajlott, önkéntelenül is az ötlött fejükbe, hogy az ott maga a pokol.
Megálltak a kapuban, nem mertek egyet sem lépni.
-Mi van itt?- szörnyülködött Inga..
– Ez itt a pokol – mondta az indián olyan természetességgel, mintha ez mindennapos látvány lenne.
– Na de hol vannak az ördögök? – próbált jópofizni Maria, mire abban a pillanatban mellettük termett egy méternyi fekete, szőrös, szarvas lény.
– Tán csak nem engem keresel?- kérdezett bájosan.
A lányok a szívükhöz kaptak ijedtükben.
– Nem kell félnetek tőlem, nem bántalak…
– De hiszen te pont olyan vagy, mint a mesékben!- kiáltott fel Josh, és annyira örült, hogy végre valami nagyon valóságost lát!
– Persze, kedvesem…- nyájaskodott a kis ördög.
– Beszédem van a papáddal!- szakította félbe az öreg bölcs az ismerkedést.
– Azonnal idehívom!- azzal úgy eltűnt a kedves kis fekete teremtés, mintha kámfor nyelte volna el.
– Ezt nem hiszem el! Ébresszetek fel, kérlek!- motyogta Inga, és figyelt, bámult köröskörül.
– Mondja, Uram, hol vannak a lányok?- kezdett türelmetlenné válni Maria.
– Majd meglátjátok őket. Előtte beszélnem kell a fő ördöggel, Cremon- nal.
– Jó napot!- köszönt az említett, sokkal magasabb és sokkal testesebb, ördög.
-Jó napot, Cremon!
Kezet ráztak, és ez a látvány már egyenesen hátborzongató volt, nemcsak meglepő.
– Mi járatban errefelé? A lányok épségben vannak a túloldalon. Talán nem mer bemenni a mennyországba?
Ez a kifejezés már egyenesen sokkolta a lányokat.
– Nem, bemegyek én értük… mert ma úgy döntöttem, hogy többet nem rejtegetem. Visszaviszem a faluba, hiszen hiányoznak a családjaiknak… Azért jöttem, hogy a segítséged kérjem, Cremon.
– Miben segíthetnék Neked?
A beszélgetést az útitársak figyelemmel kísérték, egyetlen pisszenés nélkül. Igazi ördögöt látni- ez nem volt hétköznapi. A tűz morajlásában, a narancs- lilába játszó fényben beszélgető fekete, szőrös ördög igazi mesebeli látványt nyújtott.
-Csak abban, cimbora, hogy segítsetek megküzdeni a fehér emberekkel, akik megtizedelik a falunkat.
– Gyerünk, üljünk le!- tanácsolta a fő ördög, és azon helyben leült a földre. A törzsfőnök vele szemben helyezkedett el, a lányok is leültek tisztes távolban a kedves vendéglátótól.
– Mi ösztönöz erre az elhatározásra, barátom?- kíváncsiskodott Cremon.
– Visszajöttek a lányaink, akiket feláldozott a démon. Megszerezték az Élet Vizet. Most itt vannak. De ha tovább folytatódik a mészárlás, kihal a falu, és senki nem fogja feléleszteni… Meg kell küzdenünk a gazemberekkel, de nekik fegyvereik vannak…
Aztán hozzátette:- Elviszem a lányokat, ha eljönnél segíteni.
– Lehet, hogy meg tudnánk küzdeni velük, de ugye tudod, hogy ameddig nincs varázsgömb, addig csak szenvedés, átok ül rajtatok. Először a gyémánt kell… utána a harc…
A törzsfőnök csendesen maga elé bámult.
– Ám van itt egy lélek, akit, ha fel tudtok éleszteni, nektek adom, hogy segítsen rajtatok…
– Gyerünk, Barlang Szelleme!- ordította el magát a fő ördög, akinek hangja olyan éles volt, hogy majd megsüketültek mellette.
A lányok csak néztek szerteszét, hogy miféle alak érkezik, és honnan. Nem kellett sokat várakozniuk, megjelent az, a tűz felől jött, majd egyre közeledett. A nagy felhőtömeg láttán egymásba kapaszkodtak, és remegve néztek fel rá.
– Elengedlek téged, Barlang Szelleme… de csak azért, hogy segíts ezeknek az embereknek. Ha akarod, emberré válhatsz újra, és akkor szabad vagy…
Néma maradt a Szellem, valószínűleg ez jelezte azt, hogy beleegyezett az ördög ajánlatába.
– Köszönöm neked, Cremon! Nem felejtem el a jóságodat! – hálálkodott a Sámán, aki tudta, hogy ha már maga mellett tud egy ilyen hatalmas szellemet, csökken az ellenfél ereje.
Mindannyian felálltak, kezet ráztak búcsúzóul, majd még szemébe nézett a törzsfőnök:
– Ha mégis meglesz gyémántgömb, akkor számítok a segítségedre!
– Gyémánt?- szólalt meg a Szellem, s ez maga a mennydörgés volt.- A gyémántot én őriztem.
Erre a kijelentésre mindenki ledöbbent. Még Cremon arckifejezése is megváltozott, pedig a szőrös pofája alig árulta el érzéseit.
– Engedtem, hogy elvegyék tőlem. Csak azért engedtem, mert tudtam, hogy vissza akarják hozni az eredeti helyére.
– Már öreg vagy, hogy hazudj, Szellem!- nevetett Cremon.
– Nem hazudok!- emelte fel az a hangját, és megremegett ettől a pokol.
– Biztos, hogy visszahozzák a gyémántot?- kérdezte az indián.
– Igen. Csak idő kérdése.
– És miért nem maradtál ott?
– Elűzött a démon. Elküldött a pokolba.… De aztán Cremon meggyógyított.
– Igen… igen… nagyon rossz állapotban volt… nem szeretem az egészségtelen lelkeket… nincs mit enni rajtuk…- nevetett újra a jópofa ördög.
– Akkor talán már csak várnunk kell a pillanatra, hogy újra nálunk legyen a gyémánt…- mosolygott a bölcs öreg.
Inga az ördöghöz fordult, félve nyújtotta kezét a búcsúzkodáshoz. Cremon viszont egyenesen magához ölelte, és megpuszilta a lány arcát.
– Bármikor szívesen látlak!- nevetett újra.
A lány bizonytalanul, meglepve állt, majd megfordult és a Sámán nyomába eredt. A többiek is ugyanúgy búcsúztak. A gyerekek sokkal bátrabbak voltak, Josh egyenesen a nyakába ugrott.
– Olyan kedves vagy, ördög bácsi!- fejét az ördög vállára tette.
Katie is csatlakozott Joshhoz, végül mindkettőjüket az ölében cipelte a kapu felé Cremon.
– Viszlát!- intett az indián.
– Viszlát a pokolban!- kuncogott Cremon…- majd hozzátette:- Vicc volt! Legközelebb majd megyünk segíteni. Szóljatok, ha jönnek a fehérek!
A Sámán egy kicsit álldogált a szemközti kapunál, majd úgy döntött, hogy mégis odébbáll. Felkapaszkodott a létrára, és indult felfelé. A többiek követték.
Fáradtan másztak ki a kútból egymás után. Nem volt kedvük a beszélgetéshez, különösen, hogy tudták, már valaki várja odafent, aki nem volt más, mint a Barlang Szelleme, és neki pillanatokba telt csupán, hogy fent legyen. Hazafelé már nem kellett gyalogolniuk. A felhőtömeg magához vette őket, és csak mondaniuk kellett az útirányt. Kissé távol a falutól, az indián arra kérte a Szellemet, hogy maradjon ott, ameddig a falu népével megérteti a történteket.
Ujjongva fogadták a Sámánt, olyan volt ez a találkozás, mintha az apa visszatérne a háborúból.
Az Öreg Bölcs csendre intette a tömeget, majd elmondta, hogy segítséget kért. Megnyugtatta népét, hogy a hatalmas Szellem az ők oldalukon áll, nincs mitől tartaniuk. Sőt azt is elárulta a falu népének, hogy a varászgömb minden bizonnyal visszakerül, és a faluban újra helyreáll a béke.
A Sámánt a visszaúton csak Inga és Maria kísérhette el, na, meg az elválaszthatatlan két barát: Katie és Josh.

 

A VARÁZSGÖMB

A két barát, feledve a fáradtságot, szaladtak a lejtőn lefelé. Élvezték az életet, örültek a valós világnak, s bár távol tartózkodtak hazájuktól, mégis úgy érezték, hogy otthon vannak.
Siettek elújságolni a Mágusnak, hogy végre megszabadultak a túlsó világtól, hogy sikerült megtalálni a gyémántgömböt, és hogy már a démon sem tud ártani nekik, hiszen birtokukban van a legnagyobb kincs. Rövid pihenőket tartottak, míg végül megérkeztek az aljba. Gyönyörű volt a táj, lent is, akárcsak a magasban… de ők most nem a tájban gyönyörködtek…
Estére érkeztek meg, és nagy örömmel nyitottak be a Mágus házába.
– Jó napot, Öregapám!- üdvözölte Bart… azaz üdvözölte volna, mert senkit sem találtak.
Bementek bérelt szobájukba, és az iszonyattól lebénultak. A látvány elképesztő volt: a Mágus vérbefagyottan hevert a földön.
– Biztosan a démon tette…- suttogott Nick.
– Tűnjünk el, még mielőtt nagyobb szarba keverednénk, barátom!
Mindent úgy hagytak, ahogy találtak, összekapták csomagjaikat, és megpróbáltak észrevétlenül eltűnni a házból.
Már elhagyták a helyiséget, és még mindig furcsa érzelmekkel küzdöttek, és a félelem még inkább rájuk telepedett. Mi van, ha kiderül, hogy ők jártak abban a házban? Mi van, ha nyakukba varrják a gyilkosságot? Mi van, ha életük végéig ott rohadnak egy börtönben az isten háta mögött, egy el nem követett bűn miatt?
– Ha ebből kikászálódok, soha többet nem avatkozom senki dolgába… – mormogta Nick.
– Na én sem, haver, otthon fogok ülni, és inkább az anyám zsörtölődését hallgatom, mint belemenni ilyen őrültségekbe.
– Biztosan a démon tette…
– Ne emlegesd, mert bármelyik percen itt lehet, és akkor tényleg meggyűlik a bajunk…
Ahogy így morfondíroztak magukban, egyszerre megállt egy autó mellettük.
– A sofőr kinyitotta az ajtót, és kérdezett valamit, amit persze nem értettek, de amikor Lima-t emlegette, azonnal forogni kezdett agyukban a kerék.
– Limába megy?- kérdezték a fiúk.
– Lima…Lima…- bólogatott az ember, s erre minden gondolkodás nélkül beültek a kocsiba.
Nagyon örültek ennek az őrült szerencsének, hiszen onnan repülővel folytathatták útjukat Peruba.
– Ki tudja, keresett-e az anyám…- kezdte a beszélgetést Bart.
– És ki tudja, hogy kerestetnek-e eddig a rendőrségen…- folytatta Nick.
– Fel kellene hívnunk őket, hogy megtudjuk, mi újság odahaza.
– A reptérről felhívjuk majd.
A sofőr semmit sem értett, csak mosolygott, amikor egyszer- egyszer a visszapillantóba nézett.
Hosszú utat tettek meg, de nagyon hálásak voltak az férfinak, aki elvitte őket a reptérre.
– Mi mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy a gyémántgömböt hogyan fogjuk átszállítani…
– Fogalmam nincs.
Közben találtak egy telefonfülkét, és felhívták szüleiket. Nem volt meglepő, hogy a szülők aggodalmaskodtak, hangot adtak érzelmeiknek, és sírásba csuklott beszélgetésük vége… de szerencsére nem jelentették még az eltűnésüket, ha közel is álltak hozzá.
– Pár napot maradunk még, anya…- mondta Bart… Ne aggódjatok, most már hamarosan viszontlátjuk egymást…- azzal letette a telefont.
Mindketten megnyugtatták szüleiket, és mindketten tudták, hogy most azonnal gépre szállnak, hiszen nekik küldetésük van: el kell juttatniuk a gyémántgömböt ahhoz a törzshöz, ahová tartozik.
A mosdóba mentek, hogy kicsit összeszedjék magukat a hosszú gyaloglás után. Már nagyon elfáradtak, de nem volt idejük a pihenésre. Felszállt a repülő.
Az úton semmi szokatlan nem történt. Megérkezésük után leültek egy padra, hiszen nem tudták merre kell menni tovább. Tanácstalanok voltak. Egyszerre azonban villogni kezdett a gömb, és nagyon hamar elővette Nick a hátizsákból. A gömb újból üzent: irány a törzs!
Hát ettől nem lettek túl okosak… nem tudták, mitévők legyenek. Az egy dolog, hogy el kell jutniuk rohizákhoz… de hogy hogyan, fogalmuk sem volt… Alig futott át ez a bizonytalan helyzet agyukon, a gömb újra jelzett és üzent: 163. utca.
– Na ez már más, barátom!- nyugodott meg Nick.
– Ez már igen! Akkor mehetünk is egy taxiért… De vajon mi van a 163- ik utcában?
– Ez egyelőre titok. Majd biztosan közölni fogja velünk, hogy mit tegyünk.
Kimentek az utcára, hamar találtak taxit, és az el is vitte őket a megadott helyre. Házszámot nem tudtak, de már megtették az újabb lépést a céljuk eléréséhez.
Álltak, vártak. Valami gyanúsat kerestek, de nem találtak semmit.
– Ez borzasztó, haver!- méltatlankodott Bart- Nem tudom, mit akar ez a gömb.
Egyszerre kocsikerék- csikorgás hallatszott, majd közvetlen mellettük megállt az autó.
– Szálljatok be!- mondta egy férfi.
Szó nélkül ültek be, hirtelen történt az egész.
Gyorsan hajtott, cseppet sem érezték biztonságban magukat a fiúk.
Már jó ideje haladtak az úton, amikor egyre feszültebbé vált a légkör, egyre kíváncsibbá lett mindkét fiú, és valahogy mindenáron szerették volna megtudni, hogy merre tartanak.
Erre megszólalt a sofőr:
– Nem emlékszel rám, barátom?
Nick szíve megdobbant, mert ismerős hangot hallott… de egyelőre nem tudta, hová tegye. Csak kicsit felkavarodott tőle.
Aztán hirtelen beugrott:
– Te vagy a Szellem!
Bart háta borsódzni kezdett. Ő már azt hitte, hogy miután kilépnek a Valóság Határán, többé nem lesz fantasy az életük…
– Persze… de még mennyire!- nevetett a sofőr.
– De hogy kerülsz te ide? Most Kurk vagy?
– Igen, Kurk vagyok…
– De én otthagytalak a barlangban megsebesülten… mégis hogy kerülsz ide?
– Hosszú történet… A démon elküldött a Pokolba… de ott megkegyelmezett nekem a főnök, és meggyógyított. Utána meg nálam járt a Sámán két lánnyal, akik elvittek magukkal a törzshöz, hogy segíthessek nekik. Aztán, amikor meséltem rólatok, azt mondta a bölcs öreg, hogy minél előbb vigyük vissza a faluba a varázsgömböt. Így a lányok által megszerzett Élet Vizének köszönhetően átalakultam emberré, és eljöttem értetek.
Alig tudta követni a két fiú a sofőr történetét, de valahogy csak a fejükbe fért. Igaz, hogy maradtak kérdőjelek, de a legnagyobb és legégetőbb kérdése Bartnak mégiscsak az volt, hogy:
– Na, de mi van a démonnal?
– A démont megölték a lányok…
– Bátor lányok vannak abban a törzsben!- ámuldozott Nick.
– Igen, megtaláltam a családomat is, ott volt az én lányom Rosalie, és a feleségem, Lisa.
– És honnan tudtad, hogy ide jöttünk?
– A varázsgömbbel telepatikus úton kommunikálunk.
– Így már érthető- rebegte Bart, de aligha volt számára mindez egy elfogadható magyarázat.
– És most hová viszel bennünket? – folytatta kérdésével.
– Elmegyünk a faluba, a rohizákhoz.
Rövid ideig tartó utazás után megérkeztek egy helyre, ahol leállt az autó, a fényszórók kikapcsolódtak. Mindnyájan kiszálltak.
Egy huppanásra lettek figyelmesek. A gyémántgömb a földre pottyant. Lassan színt váltott, zöldes fénybe burkolózott, majd gurulni kezdett. Tudták, hogy jelt ad ezúttal, hogy kövessék. Mentek is utána, mindenütt a nyomában jártak. Eléggé nehezen haladtak a dús növényzet miatt, de egyszer csak egy tisztásra értek.
– Na, ez a hely nagyon ismerős nekem!- szólalt meg Kurk csendesen.
– Jártál már itt?
– Igen, jártam. Itt lesz egy kút, amelyen keresztül a pokolba lehet jutni…
– Ez igen!- meg sem állhatta volna szó nélkül Bart. – Már csak a pokolban nem jártunk, látod? Legfőbb ideje, hogy szerezzünk néhány ördög cimborát…
– De miért kell nekünk a pokolba jutni?- próbált összefüggéseket keresni Nick .
– Nem tudom…
Közben a kúthoz értek. A gyémántgömb belepottyant.
– Na rajta, srácok… ha a kútba ugrott, ti is ugorjatok! Én megvárlak, míg visszajöttök.- szólalt meg Bart.
– Mindannyian lemegyünk a kútba!- Nick komolyra fordította a szót.
Elsőként Kurk ereszkedett alá, utána Nick, legvégül pedig Bart.
Vaksötét volt, semmit nem láthattak.
– Ugye a pokolban valamivel világosabb van?- kérdezett Bart.
– Persze… legalább a purgatórium tüze világít- válaszolt Kurk.
Többet nem esett egy szó sem, míg le nem értek az aljba. Ott már ismerte a járatot Kurk, úgyhogy, ha tapogatódzva is, de megtalálta a bejáratot. A nagykapu kinyílt, és a tűz most is úgy égett, mint azelőtt… ami egyszerre keltett az idegenekben félelmet és tiszteletet.
Nem kellett várakozniuk. A fő ördög, Cremon üdvözölte őket karba tett kézzel:
– Már vártalak!
Kurk odalépett, kezet ráztak, majd bemutatta két barátját, akik akarva- akaratlan, szintén kezet nyújtottak Cremonnak.
– Hát… már nagyon vár benneteket a Sámán. A falut megtámadták a fehérek. Ide vezette a falu népét, hogy elrejtőzzenek. Megvárt benneteket, mert tudta, hogy elhozzátok a gyémántot nekik. Így erejük nagyobb lesz.
-Na jó, mi elhoztuk a gyémántot, megtettük, amit kellett… most már elmehetünk, nem igaz?- próbált kibúvót keresni Bart.
Alig szólta ki a szavakat, az Öreg Bölcs tipegett elő valahonnan.
– Úristen! Most filmben játszunk?- kiáltott fel Bart.- Ördögök, indián törzsfőnök… mi is a film címe? Hol van a forgatócsoport?
Az indiántól pár méternyire megjelent a tömeg, akik halkan, kíváncsian közeledtek.
Olyan kísérteties volt az egész, hogy a két fiú hátrálni kezdett.
– Ne ijedjetek meg, fiaim!- szólt a Sámán – Mi csak meg akarjuk köszönni, hogy visszajuttattátok a falunknak a gyémántgömböt, amely máris a helyére került.
– Biztosan le akarnak mészárolni… felnyársalni… vagy ilyesmi…- sziszegte Bart Nick felé fordulva kissé.- Nem tűnik úgy, hogy ezek nagyon éhesek?
Nick nyelt egy nagyot, ő maga sem tudta, hogy most mire készül a tömeg. A Sámán viszont, amikor tisztes távolságba került, megállt, és intett. A tömeg is megállt.
A fiúk így kissé megnyugodtak, levegőt vehettek.
– Megmentettétek a falut, a törzset!- mondta a főnök- Ezért cserében azt kérhettek tőlünk, amit akartok.
– Én inkább azt kérném, hogy hagyjanak békében elmenni innen…- mondta félhangosan Bart, de nem eléggé érthetően.
Erre berohant a kis ördögfiú, aki el kezdett kiabálni, ahogy a torkán kifért: -Felgyújtották a falut!
– Itt az idő! – hallatszott Cremon hangja, akár a mennydörgés- Ég és Pokol! Kifelé minden földi halandó, ördög vagy angyal! Kifelé! Meg kell küzdenünk egyszer és mindenkorra a fehér emberekkel! Leszámolunk velük! Most megtudják, ki itt az úr!
Egyszerre, mintha csak a földből bújt volna elő, száz és száz ördög mászott elő, rontottak ki a kapun, magukkal sodorták a két fiút is. Akkor látták, hogy velük szemben is van egy kapu, ahonnan csodálatos tündöklés áradt. Repültek a szárnyas lények, akik minden bizonnyal angyalok voltak. Bart valahogyan egérutat nyert, és sikerült Nick karját is megragadnia, hogy félreálljanak az útból.
– Mi ütött beléd, Bart? Miért vonszoltál félre?
– Hát… addig nem szeretnék meghalni, míg meg nem néztem magamnak a mennyországot. Nem is tudtam, hogy ilyen közel van egymáshoz a két világ.
Ami azt illeti, Nicket is bujtotta a kíváncsiság, úgyhogy szó nélkül benne volt a buliban. Igen, de amikor épp beléptek volna a kapun, egy erős kéz markolta meg hátulról.
– Cremon!- lepődött meg Bart.
– Gyerünk, fiúk, szükségünk van rátok is a harcban!
Aztán már nem is éreztek talajt a lábuk alatt. Cremon mindkettőjüket felemelte, és egy- kettőre kipenderítette a kútból. Idejük sem volt felocsúdni, máris vállon ragadta újra, és vitte tovább.
Biztosan kényelmesebb lett volna saját lábaikon menni, de erre nem adott lehetőséget a pokol ura.
Már messziről látni lehetett a tüzet, az égő sátrakat, a duhajkodó férfiakat, akik szórakozásból el- elsütötték fegyvereiket. Legtöbben részegek voltak.
Az első bevetésre már készen állt az angyalok serege, mert a tüzet kioltották fentről. Összevissza lövöldöztek a tetten ért idegenek, de hiába: nem érte egyetlen találat sem az angyalokat. Most már az ördögök következtek, akik könnyűszerrel lefegyverezték az embereket… végül a bennszülöttek összekötözték őket, és átadták Cremonnak az összes fogolyt.
– Hogy őszinte legyek, én ilyen csatát életemben nem láttam. Egyetlen áldozat sem volt!- sóhajtott fel Bart.- Szívesen megismerkednék a rendezővel…
A fiú újból érezte vállán az erős kéz szorítását.- Gyerünk, fiúk, most már benézhettek a mennyországba! El kellene hoznotok a faluba a lányokat.
– Miféle lányokat?- érdeklődött Nick, aki ugyancsak zsebre dugott kézzel figyelte az eseményeket.
– A falu lányait elvitték egy menedékhelyre, őket kell visszakísérni a faluba.
Most, hogy elmúlt a veszély, és a falu újból a gyémánt védelme alá került, visszamehetnek mindannyian szeretteikhez.
Cremon elindult a két fiúval, majd utánuk sereglett a kétségbeesett fogolytábor. Elment a kedvük mindentől már, és nem tudták mire véljék az ördögök, angyalok társaságát.
Újra meg kellett tenniük a hosszú utat, míg eljutottak a kúthoz.
Egyesével vonultak lefelé. Ők ketten a végére maradtak. Cremon nagyon élvezte a helyzetét, fölényeskedve beszélt a foglyaihoz. Még az ostorát is csattogtatta, amelyet a kisfia adott apja kezébe. Miután beterelte a bandát a pokolba, a fiúkhoz szólt a vállán keresztül:
– Ti menjetek arra!
Korábban már szerettek volna bemerészkedni az állítólagos mennyországba, de Cremon nem engedte. Most kíváncsian nyitották ki a kaput, amely épp olyan nehezen mozdult, mint a túlsó. Ahogy hátra tárták, vakító fényesség fogadta, úgyhogy pár másodpercig csak hunyorgattak, nem tudták kinyitni szemüket.
– Ez igen, Haver! Hogy bírnak itt élni azok a lányok? Vagy csak átvert bennünket az ördög, közben csapdába csalt?- Bart szájtátva nézett körös- körül.
– Nem kellett volna szót fogadnunk neki. Eddig az indiánok már biztosan keresnek és hálaéneket zengenek… sőt istenné avatnának…- folytatta Nick a gondolatot, aki maga sem bízott az ördög szavaiban.
Miután megszűnt a vakító csillogás- villogás, gyönyörű képek tárultak fel előttük, de egyáltalán nem hasonlított a képen ábrázolt mennyországhoz. Zöld pázsit terült el, ami nagyon valóságos volt. Egyetlen lélek sem szállingózott a légben. Fent kék volt az ég, derűsen sütött a nap…- Hát ez isteni! – kiáltott fel Nick.
Alig néztek szét úgy istenigazából, valaki egy érces hangon megszólalt:
– Itt minden az, amit gondoltok. Olyannak látjátok, amilyennek képzelitek.
A fiúk, ha még egyáltalán meg tudtak lepődni, hát ezen meglepődtek. De hiába néztek szét, nem láttak senkit.
– Ha ennyire igaz, akkor gyere, Nick , próbáljuk ki!
– Jól van… mire gondoljunk?
– Talán képzeljünk el egy csodaszép kastélyt, és temérdek kincset magunk körül… – álmodozott Bart.
Egyszerre minden előbbi megváltozott, és az történt, amit az előbb mondott a fiú.
A sok kincs elbűvölte őket, és már másra sem vágytak, csak hogy jól megtömködjék zsebeiket belőle. Ám amikor hozzáértek, az köddé változott. Erre ismét megszólalt a hang:
-Itt minden a képzelet szüleménye… játszatok tovább!
– Egy jó büdös francot!- dühödött fel Bart.- Mi képzelgünk, te meg szórakozol rajtunk!
Azt mondták, hogy itt vannak valami lányok, akiket fel kell vinni innen, vagyis el kell juttatnunk őket a falujukba. Tulajdonképpen értük jöttünk… Vagy azok is csak a képzelet szüleményei?
– Ja, a lányok! Őket a másik bejáratnál találjátok meg…
– Hol? Hiszen itt nincs is több bejárat!- kémlelt körül Nick.
– Dehogy nincs! Átmentek Cremonhoz.
Nos, mivel nem volt már mit, vagy kit keresniük a mennyországban, és hamar kimerült a csodálatossága, igyekeztek a másik bejárathoz.
Ahogy bementek a kapun, ugyanaz a látvány fogadta: tűz égett, narancsfény vonta be a környéket. Nem volt már cseppet sem furcsa a környezet, de az igen, hogy sehol nem láttak egy lelket. Beljebb merészkedtek, gondolták, valahol csak találkoznak valakivel, aki útba tudná igazítani őket. Ahogy haladtak beljebb- beljebb, egyre melegebb volt, egyre félelmetesebb minden. Tele volt a pokol rejtélyekkel. Morajlott a tűz, halk nyögések hallatszottak sejtelmesen…
– Szegény lányok!- suttogta Nick- ki tudja hol vannak, és hogy egyáltalán élve kikerülnek-e innen.
– Az egy dolog, haver, hogy a lányok kikerülnek- e, de mi lesz velünk?
Kikerülünk-e vagy csak csapda ez az egész?
Nem mentek sokáig, már messziről látták, hogy velük szembe érkezik Cremon, és követi pár emberi alak.
– Eljöttetek hát?
-Azt hittük, hogy a másik felől vannak a lányok!- kiáltott oda Bart.
– Közben átjöttek elbúcsúzni tőlem… – vigyorgott öntelten Cremon.
Már pár méternyire voltak egymástól, amikor egy nagyon ismerős arc bukkant fel a lányok közül.
– Ugye nem csak álmodom?!- szólalt meg lelkesen Bart.- Inga, te volnál az?
A lány is leblokkolt, ahogy szembe találta magát a két baráttal.
– Bart!- sikított örömében, és odaszaladt a fiúhoz, aki egyenesen karjaiba vette, és csókolta- csókolta…
Maria is ott volt, ő persze csak hallomásból ismerte Bartot.
Az összes lány szívderülve nézte a látványt, Nick maga is boldog volt, csak épp zavarában nem tudta, hogy hová nézzen, Mariara, aki egyből felkeltette érdeklődését, vagy a Barték szerelmi jelenetére figyeljen…
A jelenetnek Cremon vetett véget:
– Na, gyerünk, kifelé, mert dolgom van ezekkel az elveszett lelkekkel!
Nick nem tudta pontosan, hogy mire érti, ezért megkérdezte:
– Kikkel?
– Ezekkel az új vendégeimmel…
Most már világossá vált, hogy a bandával akar valamit, de a részletekre nem volt cseppet sem kíváncsi.
A lányok kifelé indultak a kapun, és egyenként másztak felfelé a létrán. Bart és Inga kimeríthetetlen beszélgetésbe kezdett. Maria Nick mellé társult. Mire beértek a faluba, már elég sok mindent megtudtak egymásról, ugyanis Inga bevállalta a fordító szerepet is. Na, meg a hosszú együttlét alatt Maria is elsajátított valamennyit az angolból.
A falu népe tamtamok zenéjével fogadta őket. Az egész faluban felpezsdült az élet. Örömkiáltások hagyták el ajkaikat, hálásak voltak szeretteik kiszabadításáért, a gyémánt visszakerüléséért.
Díszes öltözetekben fogadták őket, és egyenesen a Sámán mellé ültették a rögtönzött trónokba. Koszorúkat helyeztek a nyakukba, és előttük letérdeltek, sírtak, hálás tekintettel köszönték a tetteiket…
– Ez igen, haver!- nézett a mellette ülő Nickre Bart, és közben az Inga kezét fogta.
– Mit szóltok, visszamenjünk az iskolába, vagy maradjunk itt végleg a kedves emberek között?- mosolyogva kérdezte Inga.
Maria fájdalmas pillantást vetett a három barátjára:
– Ti elmentek, de én itt maradok…
Nick most először bátorkodott megfogni a lány kezét:
– Miért? Te is eljöhetsz velünk. Gyere Angliába, ott is folytathatod tanulmányaid…
Ez így nem is hangzott rossz ötletnek, főleg, mert Nick szemei csábítóan hatották rá.
A ceremónia isteni volt.
– Legfőbb ideje, hogy viszontagságos utunk végén értékeljék tetteink!- mondta Bart, és kiitta az edény tartalmát, amelyet átnyújtott a Sámán neki.
Mindenki ledöbbenve nézett rá. Pár percig ő is meglepetten nézett szét. Csend honolt, aztán valami furcsát kezdett érezni, és lefordult a trónról.
– Szegény Bart!- kiáltott fel a bölcs öreg.
Nick és Inga ijedten siettek felfedezni barátjuk hogylétét. Az öreg viszont csak annyit mondott:
– Holnapig nincs mit tennetek vele… de holnap ilyenkor magától is észhez tér. Csak egy kortyot szabadott volna innia… ő meg megitta az egészünk részét…
Gyorsan elszállították Bartot a Sámán sátrába, és persze másnapig sem őt, sem Ingát nem lehetett látni. Nick viszont annál jobban érezte magát, nem is volt olyan rossz egyedül learatnia a babért. Ráadásul Mariaval is kellemesen összebarátkoztak, így nagyon jó volt az éjszakai buli. Néha Nick csak félhangosan ismételgette:
– Hogy miről maradtál le, barátom!
Másnap tényleg magához tért Bart, de rosszabbul érezte magát, mintha a sírból kelt volna ki.
– Rosszul nézel ki, haver!- szólt hozzá Nick.
– Az még hagyján ahhoz képest, ahogy érzem magam…
Egy indián lány lépett be a sátorba, és egy edényben hozott valamit, egyenesen Bart felé tartott, és szájához emelte.
– Mi az már megint? Én már eleget kaptam a tegnapiból!- motyogott.
A lány erőszakosan tartotta az edényt, és mondta:
– Idd!
Kénytelen-kelletlen, kiürítette az edény tartalmát. Utána csak öklendezett és visszahuppant fekvőhelyére.
– Jobban lesz pár perc múlva. Már el is felejtheti a rossz közérzetét. Ettől újjászületik.- magyarázta a Sámán, aki a bejárattól figyelte az eseményeket.
Bart valóban magához tért úgy tíz perc múlva, és felült.
Inga aggodalmasan nézett rá.
– Miről maradtam le?- kérdezett már egészen jobb hangulatban a fiú.
– Hogy miről?– mosolygott Nick- Mindenről, haver! A legjobb dolgokról!
– Most, hogy egészben vagytok mindannyian, mi a szándékotok? Maradtok, vagy elmentek?- kérdezte a Sámán.
– Köszönünk mindent!- válaszolt Bart – Mi elmennénk, ha nem volna ellenére.
– Jól van, menjetek!
Beültek azautóba, Nick vezetett, mellette Bart. Hátul a két lány és a két kisgyerek.
Ahogy beléptek Mariaék otthonába, Maria anyja majdnem elájult az örömtől, meglepetéstől. Sírógörcsben tört ki, egymás nyakába borulva, könnyeikkel sírták ki magukból a feszültséget. Az öröm tetőfokára hágott, amikor a nagymama, sőt az Inga anyja is elébük rohantak.
Összeölelkezve sírtak és nevettek. Mintha egy mesebeli happy endet éltek volna meg.
Nem voltak szavak… csak könnyek… csak nevetés…

 

A TANÉV KEZDETE

A repülő a kis csoport tagjaival emelkedett a magasba. Igaz, hogy nem is volt már olyan túl kicsi az a csoport, hiszen Nick, Bart, Inga, az anyja társasága kibővült Mariaval, Josh-sal, Kate-tel. A két gyerek boldog volt, mert nagyon jól összebarátkoztak a nagyobb lányokkal, fiúkkal. Így remélték, hogy otthonra lelnek velük, mellettük.
Hogy milyen hosszúra nyúlt a vakáció, maguk sem tudták.. Csak azt, hogy vége van, és épp hazaérnek, pár nap múlva az iskola padjai várják majd őket. Biztosak voltak benne, hogy senki nem hiszi el a sztorijukat. De egy bizonyítékuk mégiscsak akadt: a kergulok ajándéka, amit a két fiú a nyakán viselt.
Fáradtan, de élményekkel telve közeledtek otthonuk felé.
A repülő biztonságosan landolt a Bristol-i reptéren. Furcsa volt minden, és mégis otthonos. Itt már biztonságban érezték magukat. Semmi nem volt, ami nyugalmukat megtörhette volna. Miután elváltak egymástól, mindenki otthona felé közeledett. Egyelőre a két gyerek Ingáékkal tért haza, Nick és Bart is elváltak egymástól. Bart számított rá, hogy az anyja egy jelenettel fogja várni, Nick tudta, hogy a megszokott nyugalom most is a házukon ül, csendes és kihalt minden.
Bart becsengetett. Rosa asszony nyitott ajtót, aki épp náluk tartózkodott, és Bart nem tudott eleget hálálkodni az égnek, hogy az anyja jelenete elmarad így estig, és ő addig kényelmesen kipihenheti magát.
– Jaj, Fiatal úr!- emelte mindkét kezét az arcához az asszony- Istenem! Elájulok a meglepetéstől! Rohanok felhívni az édesanyját…
Bart viszont megragadta mindkét karját jó erősen:
– Meg ne próbálja!
Csomagjait fogta, és felvitte a lépcsőn át a szobájába.
Az asszony fanyar képet vágva nézett hosszan a fiú után, és nem tudta, hová tegye a reakcióját.
Nick, miután hazaért, senkit sem talált. De meglepetésére, a szobor sem volt sehol. Ezt furcsának találta, és felhívta rögtön az apját.
– Szia, apa! Itthon vagyok.
A vonal túlsó végén meghökkenve állt az apa.
– Mi van apa? Én vagyok, Nick.
-Fiam!- nyögte ki valahogy.
– Mondd, apa, mi lett a szoborral?
– Hogy mi? A szoborral? hát az eltűnt… rejtélyes módon. Egyik napról a másikra. Szóltunk a rendőrségen, de nem találtak nyomokat… Várj, fiam, azonnal hazamegyek…
Nick nem várta túlságosan a nagy találkozást… de hát neki is, akárcsak barátjának, túl kellett esnie rajta. Nemsokára nyílt az ajtó, és széles mosollyal, tárt karokkal rohant feléje apja. Vállveregetések, hosszantartó ölelkezés volt az eredmény.
Amikor végre a fojtogató érzés felengedett, Nick kérdőn nézett az apjára.
– Mondd, apa, mikor tűnt el a szobor?
– Az isten megáldja, fiam! Alig vártam, hogy hazaérkezz, és téged más sem érdekel, csak a szobor?! Eltűnt!… de van helyette valami más…
Az apa megfogta Nick karját, és a hátsó ajtón át kivezette az úszómedencéhez.
A fiú egy az egyben ledöbbent és torkán akadt a szó.
Egy kb. ötven centis alapzaton egy hatalmas, koromfekete póklény állt, amely lehetett akár másfél méteres is. Négy lábon állt, kettő a testéből nőtt ki, kettő a karjaként szolgálhatott. Emberfej nagyságú volt a kobakja, szemeit apró mozaikok alkották, csáprágói hatalmasak voltak.Az egész látvány ijesztő volt.
– Na látod, fiam…- szólt önelégülten az apa- már úgyis gondoskodtam az utánpótlásról… csak épp ki kellett hoznom a házból, mert…- nem fejezte be mondatát, megfogta Nick karját, és bevonszolta a házba.
– Mesélj, fiam, jól szórakoztál?

….

Az iskola megkezdődött. Ugyanaz a zsongás, ugyanazok a megszokott és mégis új osztálytársak… ugyanazok a tanárok…
Első órán mindenki élményeit mesélte. Inga és Bart a megszokottnál sokkal lehangolóbban viselkedtek. Szünetben átmentek a sulibárba, ahol vettek két üdítőt.
– Mi van veled, Inga? Igaz, hogy enyhén szólva, nem tudtuk magunkat kipihenni, de azért nincs okunk elkenődöttnek lenni…- kezdte a beszélgetést Bart.
– Persze…- szólt Inga, és erőltetetten mosolygott.- De ugyanez rád is vonatkozik.
Gondterhelten ültek egymással szemben. Végül megtört a jég, Bart mély levegőt vett és megszólalt:
– Tudod mi történt velem?
Inga kíváncsian nézett rá.
– Láttam egy hatalmas…- aztán elmosolyodott, és nem akarta befejezni mondatát-nem… azt fogod gondolni, hogy bediliztem rendesen.
-Mit láttál? – folytatta Inga- Egy hatalmas póklényt?
Döbbenten nézett Bart a lányra.
-Én is láttam…

VÉGE

Értékeld az oldalt!